Szondy Sándor fafaragó miskolci otthona olyan, amilyet elképzel az ember a Népművészet Mesterének. Szépen faragott kapu fogadja „Isten hozott”-tal a vendéget, a ház oldalsó szárnya előtt fehér oszlopú tornác, bent a falon hatalmas és gyönyörű fa táblakép, alatta karos lóca, körben régi, festett tányérok… Aztán a házigazda lehűti a látogatót: a lakásnak csak ez a része tükrözi ilyen egyértelműen, hogy ki él itt.

- Nem burjánzik nálunk a népművészet. Nem rakok ki mindent csak azért, mert én csináltam – mondja. – A tányérokat pedig a feleségem már akkor is gyűjtötte, amikor még egy háromszor hármas szobában éltünk, ha belegondolok, városi emberként az volt az első találkozásom a népművészettel.

- Elég jól sikerült találkozás lehetett…

- Azért történt más is. Vasesztergályosként kezdtem, de rátaláltam a fára.

- Kereste?

- Szerettem csinálni, amit csináltam, de éreztem, ez nem végleges. Rideg anyag a vas, lágyabbat, kellemesebbet szerettem volna. Aztán, mint általában az életben, jött a véletlen, megláttam a gyárban egy embert, aki csiszolgatott egy fa kócsagot. Azt mondtam magamban, milyen szép, és ezt egy melós csinálja, mindenféle végzettség nélkül. Így vetettem szemet a fára. Nagyszerű, hogy az ember elgondol valamit, vannak szerszámai, anyaga – és minden különösebb nehézség nélkül végig tudja vinni az akaratát a fán.

- És mi vonzotta a népművészet útjára?

- Az is véletlenül jött. Úgy egy éve farigcsálhattam már a gyári munka mellett, amikor a feleségem nagybátyja, Jurecskó Laci bácsi kérdezte meg, nem volna-e kedvem elmenni a sárospataki országos fafaragó táborba. Így lehettem alapító tag, és gyakorlatilag ott találkoztam először az élő népművészettel. Csodálatos élmény volt. Ott látván a nálamnál tapasztaltabb, de szintén fiatal embereket, borzasztó nagy kedvet kaptam a fához. És csodálatos előadásokat is tartottak a mesterek, de néprajzkutatók, muzeológusok is. A célt, az irányt ezek az emberek szabták meg, előadásaik révén vált tudatossá a munka. Mert amikor az ember először farag, az amolyan l’art pour l’art, értelmetlen dolgok jönnek ki. A népművészet megismerésével, a szimbólumok alkalmazásával vált értelmessé, hogy mit miért faragunk.

- És kinek faragnak? Hogyan lehet a mai emberek életébe beilleszteni ezeket a tárgyakat – vagy elég, ha díszként tekintünk rájuk?

- Nem, a népművészetben olyan tárgyak vannak, amiket használni lehet, adni kell még egy szép formát – és ezzel már kész is lehetne, csak a harmadik lépés a díszítés. Ma már persze fantasztikus rozsdamentes edények, eszközök vannak, akkor minek bajlódnánk fa mángorlóval, mácsikszedővel? Akkor viszont egyebet kell csinálni. Ezért vagyunk mi, hogy olyan tárgyakat találjunk ki, ami anyagában, formavilágában, szimbólumrendszerében őrzi az ősi kultúra hagyományait, de a mai életünkben is tudjuk használni.

- Akkor van még élő népművészet?

- Van, de nem olyan, mint amit régen értettünk alatta. Ha valaki elment a fonóba, akkor a guzsalyt az ő szerelme készítette; énekeltek, hogy elűzzék az unalmat – mi viszont most programszerűen, vállalásként csináljuk azt, ami annak idején természetes volt. Ezért egy kicsit mesterséges ez az egész. Mint amikor valakit géppel lélegeztetnek. Életben van, de azért ez nem az igazi… Már túl vagyunk azon a természet közeli életformán, de a tárgyakkal megidézhetjük azt a világot, még visszacsempészhetjük a hangulatát, és ezzel talán kissé ellensúlyozhatjuk az urbanizáció káros hatásait is.

- Ez csak szinten tartás, vagy esetleg út is, lehet vele haladni, teret nyerni?

- A gyerekeim látták maguk körül ezt a hangulatot, ebbe nőttek bele. A lányomnál csak most, harminc fölött látom, hogy próbálja visszaidézni azt a hangulatot. A fiam gyönyörűen tud faragni. Illetve csak tudna. Mert amikor iskolás korában azt látta, hogy délután még mindig ugyanazt csinálom, mint reggel, amikor elindult, akkor azt mondta: nekem nem lenne türelmem hozzá. Nemcsak képesség kell a szép munkák készítéséhez, hanem borzasztó sok látványtalan, eseménytelen munka. Mi erre vagyunk edződve, de a gyerekeink már nem. Pontozni utálok, de megcsinálom szépen, türelmesen, alázatosan. De a gyöngyfűző, a korongozó ugyanígy – minden mesterségre jellemző, hogy kitartónak kell lenni. Azt szoktam mondani, hogy ha egy gyümölcsfáról leszedik a nyújtózkodás nélkül elérhető darabokat, akkor ettek az almából – de az igazán finom gyümölcsök a csúcson vannak. Oda már kell a leleményesség, oda már út vezet.