Novák FerencMozgásnyelv-újítóként dolgozom – mondta Novák Ferenc koreográfus-rendező az InfoRádió Aréna című műsorában. A Kossuth-díjas alkotó az itt részleteiben közölt interjúban beszélt a táncművészet nehéz helyzetéről, a fiatal táncosok problémáiról, és arról, hogy több mint öt évtizedes pályája során hogyan próbálta meg közelebb hozni a néptáncot az emberekhez.

– A Honvéd Együttes meghatározó állomása volt a pályájának. Milyen most a kapcsolata a csoporttal?
– A művészeti vezetői poszt már vagy hat éve megszűnt, tanácsadóként maradtam még egy darabig, de amikor Hollerung Gábor lett az együttes zenei igazgatója, majd művészeti menedzsere, távoztam. Vele lehetetlen volt az együttműködés, ami mostanáig sem tudott helyreállni. Egy-két darabom még mindig fut, de úgy tűnik, hogy a világot meghódító Honvéd Táncszínház repertoárja lassanként kimúlik.

– Ha a közvetlen munkakapcsolat meg is szűnt a Honvéd Táncszínházzal, azért nyilván van képe arról, hogy 2010 nyarán milyen helyzetben van a magyarországi táncszakma. Az előadó-művészeti törvény a táncosok egzisztenciális helyzetében hozott-e vagy hozhat-e esetleg a jövőben valamilyen változást?
– Vannak ebben a szabályozásban jó dolgok, a kőszínházakban dolgozók esetében például megszabták, hogy egy táncos hány fellépésen vehet részt, a többit pedig pluszban ki kell neki fizetni. A színházaknak azonban többnyire nincs pénzük, hogy betartsák ezt. Ünnepélyesen ki merem jelenteni, hogy a magyar ifjúság egyik legértékesebb csoportját alkotják a táncosok, mégsem mennek külföldre, inkább rémes fizetésért dolgoznak itthon. Egy táncos öt évig kezdőnek számít, bruttó 100-110 ezer forintot keres, amiből hetvenezret kap kézhez. Tessék megmondani, hogyan tud ebből megélni, amikor naponta öt órát ugrálnia kell?
Én bikacsökkel vertem a táncosaimat, hogy tanuljanak. A művészeti alapiskolák várják az oktatókat, így az, aki befejezi a táncot, és van diplomája, nagyon gyorsan el tud helyezkedni. De én inkább arra biztattam őket, hogy ne a táncos diplomát szerezzék meg, hanem valamilyen más szakmát tanuljanak, hogy tudjanak választani. Büszke vagyok erre, mert többen, akik hallgattak rám, és másfelé indultak, nagyon szép karriert futottak be.

Kőmíves Kelemen Novák Ferenc megfogalmazásában, a Honvéd előadásában– A hivatalos kultúrpolitika az utóbbi években hogyan kezelte a táncművészetet? A táncművészek meg az ön nyilatkozataiból is az érzékelhető, hogy ez a perifériára került műfaj.
– Abszolút, a legmostohábban kezelt. A táncművészet kapja a legkevesebb pénzt, a táncművészek a legrosszabbul fizetettek. Másodrendű műfajnak tekintették, pedig, állítom, hogy a táncműfaj a legsikeresebb külföldön. Az első Orbán-kormány alatt valamivel jobb volt a helyzet, több volt a pályázat, könnyebben lehetett támogatáshoz jutni. Most erre nem számíthatunk, az biztos, hogy pár évig több pénz nem lesz, ezért fontos lenne, hogy a meglévő összegeket ésszerűbben osszuk el.

– Táncokat lehet még gyűjteni?
– Majdnem lehetetlen már. Esetleg egy-két eldugott faluban, Erdélyben, talán a Felvidéken. Lehet, hogy a fiataloknak néhány mozdulat most újdonságnak számít, de ennek az az oka, hogy akik táncolnak, az évtizedek során sokat alakítanak a kultúrán.
A táncok gyűjtése a filmezéssel kezdődött. Bartók és Kodály fonográffal gyűjtötte a népdalokat a XIX. század végén, aztán 1927-ben két fiatal néprajzos, Gönyei Sándor és Morvai Péter úgy döntött: filmezni fogja a táncosokat, és már a háború előtt és alatt óriási anyag gyűlt össze, amit fel is dolgoztak. Ez a szótár! Van közöttünk olyan, aki, a bartóki kifejezéssel élve, a tiszta forrást mutatja be, tehát az eredeti anyagot állítva színpadra. Én így hozok létre Elektrát, Ludas Matyit, Antigonét, széki Rómeó és Júliát, de megengedem magamnak, hogy ezt az adatbázist, ezt a csodálatos szótárt, ha kell, széttördeljem, és új szavakat formáljak, mozgásnyelv-újítóként dolgozom

– Többször is beszélt arról, hogy a néptánc egyedüli megmaradási lehetősége, ha színpadra állítják.
– Erről beszéltem nemrég néhány fiatal kollégának, akik a tiszta forrást mutatják be: figyeljenek oda magukra, mert lassanként elfáradnak a formulák. Lassanként már nem lehet sokkal többet kitalálni, mint hogy a körből sor vagy más érdekes térforma lesz, ezek a formulák azonban el fognak fáradni. Nekünk, akik a Bihari együttesnél megalapítottuk a magyar iskolát, az volt a véleményünk, valamiből kimaradunk, ha csak a tiszta forrást mutatjuk be. Márpedig én nem akarok kimaradni abból, amit a kortárs irodalmárok, írók, költők, filmesek, képzőművészek csinálnak. Nekem is van véleményem a világról, van véleményem az emberről, az ember természetéről, és én ezt igenis meg tudom mutatni táncban is.

Szörényi Leventével az erdélyi bemutató idején– 1983-ban volt az István, a király premierje, amikor a szakma, talán a saját mesterei is bírálták.
– Amikor már tartottak az István, a király munkálatai, mesterem, Molnár István azt kérdezte tőle: „Novákkám, maga olyan rendes fiú, mondja, hogy keveredett ezek közé?" Akkor már majdnem egy éve dolgoztunk a darabon, és minden csütörtökön találkoztunk a Szörényiék régi házában, hogy mindent átbeszéljünk, például azt, hogy Koppánynak a nótája mögött olyan kíséret legyen, amire mezőségi forgóst lehet táncolni. Azt válaszoltam: „De Pista bácsi, ott több ezer szakadt gyerek lesz, aki életében nem látott néptáncot, és most mégis látni fogják." Az akkor olyasmi volt, mint most a világzene: rockzenére jártak néptáncot, a rendező pedig azt is elfogadta, hogy míg a főszereplők kosztümöket viselnek, a tömeg farmernadrágban és ingujjban és szoknyában és tornacipőben van. Amikor Csíksomlyón is megrendezhettem az István, a királyt, az erdélyi magyar együttesekből is bevettem hármat. Azoknak a tagjai is fel voltak háborodva azon, hogy farmernadrágban kell táncolniuk. Azt mondtam, gyerekek, működni fog, higgyetek nekem. És ott volt háromszázezer ember, aki tökéletesen elfogadta ezt. Ezzel nem becstelenítem meg a néptáncot, sőt, megpróbálom mindenki számára közérthetővé tenni.

Hanganyag: Kocsonya Zoltán – a teljes beszélgetés itt olvasható