A vallásos kereszténységben Jézus születésének ünnepe, amely a századok során a család, a szeretet, a megbékélés általános ünnepévé vált. Régi karácsonyi szokás volt a gyerekek és a szegények megajándékozása – ami később az egymásra figyelésnek az ünnepi készülődés meghittségével párosuló gesztusaként terjedt el. Amit aztán a fogyasztói társadalom jórészt kényszerű vásárlási kötelezettséggé silányított – ám rajtunk múlik, hogy engedünk-e a tömegkultúra nyomásának vagy a karácsony őszintébb, emberibb megélésének útját választjuk. 

A keresztények sokáig nem ünnepelték Jézus születését, annál is inkább, mert nem ismerték, nem tartották számon ezt a napot. Sok elmélet létezik annak magyarázatára, hogy miért éppen december 25. vált a köztudatban Jézus születésnapjává. Az egyik szerint Nagypéntekből, Jézus halálának napjából számították ki – abból a feltételezésből kiindulva, hogy a zsidó próféták halála és születésük vagy fogantatásuk dátuma az év ugyanazon napjára esett. A számítások szerint Jézus keresztrefeszítésének egyik lehetséges időpontja március 25. volt – ezt egyben fogantatása napjának tekintve tehát kilenc hónappal később, december 25-én született...

A téli napforduló (december 21.) körüli napok évezredek óta gazdag ünnepi hagyományokkal bírtak – a fény, az újjászületés, a következő esztendő új reményei hatották át a szokásokat. Az ókori Rómában december 17. és 25. között tartották a földművelés istenének, Szaturnusznak az ünnepét – a szaturnáliák birodalomszerte hatalmas táncos mulatságokkal, vigalmakkal teltek. Talán nem alaptalan az a vélekedés, miszerint a keresztény egyház éppen azért kezdte a IV. század végétől december 25-én ünnepelni Jézus születését, hogy ezzel új tartalmat adjon a téli napfordulót követő ünnepségeknek, lassan elfedje, háttérbe szorítsa a szaturnáliák pogány hagyományát.

A karácsony szavunk eredetéről is megoszlanak a vélemények, számos elmélet tartja magát. Az egyik szerint déli szláv jövevényszó – a kracun bolgár nyelvjárásokban a nyári és téli napforduló megnevezésére szolgál. Egy másik szómagyarázat a hangrendi átcsapás példájának tekinti – amikor egy magas hangrendű szóalak mély hangrendű változata kap önálló, új jelentést. Eszerint a magas hangrendű változat a kerecsen lett volna – merthogy régi magyar szokás szerint a (kerecsen)sólyomröptetés éppen karácsony idejére esett.

Az ünnep számunkra nélkülözhetetlen kelléke, a fenyőfaállítás szokása nálunk viszonylag újkeletű, még kétszáz éves sincs. Németországi létezéséről a XVI., XVII. századi írásos és képi emlékek tanúskodnak – Magyarországon Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma szerint először Brunswick Teréz állított karácsonyfát jóval később, 1825-ben. Vannak, akik Luther Mártonnak tulajdonítják a karácsonyfa „feltalálását” – aminek annyi alapja lehet, hogy németországi elterjedése dokumentálhatóan a lutheránusoknak tulajdonítható.

Talán a karácsonyi ételekben maradtak meg leginkább mindmáig a régi hagyományok – noha itt is számos módosulást tapasztalunk. A karácsony előtti nap, december 24. böjttel telik – karácsony vigíliáján a böjti vacsora kelléke volt az alma, dió, méz és a fokhagyma, valamint a hús nélküli bableves és a mákosguba. Utóbb nálunk a hal kap főszerepet a karácsonyi vacsorában.

Másnap, 25-én gazdagabb, tartalmasabb ételek kerültek az ilyenkor összegyűlő család asztalára – ez már az újszülött ünneplésének ideje. Hogy miért torkollott ez a mértéktelen evés-ivás szokásába, az ugyancsak nem tartozik a hagyományőrzés kérdéskörébe.

A magyar népi kultúra sokáig élő, ma helyenként (leginkább „városiasodott”, köztereken néhány hétre felállított panoptikumszerű formákban) újraéledni látszó hagyománya volt a betlehemezés, aminek eredeti célja a gonosz, ártó szellemek elűzése. Egy templom formájú házikóban helyezték el a jászolt, a szentcsalád és a Kisjézust köszöntő pásztorok figuráit, és a gyerekek ezzel a „Betlehemmel” járták a falut. Jézus születésének dramatikus játéka után a betlehemezők átadták kisebb ajándékaikat, jókívánságaikat – a háziak pedig megvendégelték őket.