Kik voltak a „nádilacik”, vajon miről kapta nevét a főváros XIII. kerületének Vizafogó városrésze, mi köze van a himpelléreknek a hentesekhez, és ki volt nagyobb ember a hortobágyi pusztán – a gulyás vagy a csikós?

Hogy fontos-e tudni mindezt a XXI. század elején, arról bizonyára megoszlanak a vélemények – annak talán nem fontos, aki rég elhunyt nagyapja, dédapja fényképét is fölösleges kacatnak tartja. De az egészen biztos, hogy ha a közelmúltban megjelent Elfeledett magyar mesterségek és népélet című könyvben keressük a válaszokat a bevezetőben felsorolt kérdésekre, akkor aligha bánjuk majd az olvasásra fordított időt.

A tudós szerző évtizedeken át foglalkozott néprajzi ismeretterjesztéssel – cikksorozatokban, rádióműsorokban, gyerekeknek szóló foglalkozásokon törekedett arra, hogy minél többek érdeklődését keltse fel saját múltunk, őseink életének megismerése iránt. A most egyetlen kötetbe szerkesztett korábbi írásokból egy olyan könyv született, amely nemcsak érdekes, szórakoztató olvasmány, de akár kézikönyvként is használható. Az első fejezetek az egykor sokak számára megélhetést adó, ugyanakkor sajátos életformával is járó foglalatosságokat, tevékenységeket mutatják be (Pákászok, halászok, vadászok, Szilaj pásztorok, Jámbor földművesek), majd azokkal a mesterségekkel ismerkedhet meg az olvasó, amelyek művelői a falu népének igényeit voltak hivatva kielégíteni. Külön fejezet szól a mindennapi élet meghatározó tereiről, kellékeiről és szokásairól, majd legvégül a társasági élet jellegzetes formáiból is kapunk némi ízelítőt.

A több mint 300 oldalas, már-már albumszerűen gazdagon illusztrált kötet kitűnő példája annak, hogy a miként lehet tudományos igényű ismereteket érdekesen, vonzó formában átadni az érdeklődő közönségnek. A figyelmes olvasó még azt is megtudhatja, hogyan készül a híres hortobágyi pásztorétel, a slambuc – s ha akarja, a recept alapján akár maga is kipróbálhatja.

Selmeczi Kovács Attila: Elfeledett magyar mesterségek és népélet (Cser Kiadó, Budapest, 2009)