Kallós ZoltánEgy új generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a határon túli magyarok ismét Magyarországhoz tartozónak érezhessék magukat – mondta az InfoRádiónak, Szépvölgyi Istvánnak adott interjújában Kallós Zoltán, a Kallós Alapítvány alapítója. Ő végezte magyar nyelvterületen a legnagyobb népzenei gyűjtést.

– Húsz évvel ezelőtt kezdtük, még csak egy matracunk sem volt – mondta a kezdetekről Kallós Zoltán. – Létrehoztunk egy szórvány-kollégiumot. Négy gyerekkel kezdtük tíz évvel ezelőtt, most van nyolcvan gyerekünk, abból ötven bentlakó. Táborokat is szervezünk, különböző tanfolyamokat tanítóknak, gazdáknak. Most éppen ifjúsági tábor zajlik, és érkezik Tímár Sándor a gyerekeivel, táncosokkal egy hétre. Utána pedig kezdődik a családos tábor gyerekekkel. Az is egy hét, és akkor jön Halmos Béláék társasága, majd lesz a nyári akadémia.

– Húsz év alatt felnőtt egy nemzedék. Mik a visszajelzések, illetve ön hogy tekint ezekre a gyermekekre?

– Az első gyerekünk tíz évvel ezelőtt harmadik osztállyal kezdte nálunk, most egyetemista, végezte az első évet, testnevelő szakon van, és gyógypedagógiára fog szakosodni. Azt hiszem, kilencen fognak jövőre érettségizni azok közül, akik nálunk kezdték, és aztán minden évben tíznél többen. Tizenhat gyerekünk van beiratkozva első osztályba, úgyhogy szaporodik a létszám állandóan. Megkezdtük egy tanerővel, egy óvónővel, most négy tanerős az iskola. Egy-négy osztály, de az utolsó éves óvodásokat is be szoktuk hozni, mert könnyebben indulnak akkor első osztályban. Úgyhogy 8-10 ovisunk is lesz, ötévesek, hatévesek. Egy részük Válaszúton tanul meg magyarul, olyan helyekről jönnek, ahol nemcsak hogy magyar iskola nincs, de román iskola sincsen. Több mint húsz faluból vannak gyerekeink.

– Az idei év amúgy is a gyarapodásé volt az életében...

– Nagy megelégedés számomra, hogy az idén, május 21-én egy gyermekkori álmom vált valóra a tájmúzeum megnyitásával. Nagyon sokan voltak, Andrásfalvy Bertalan nyitotta meg a múzeumot, és ott van három mezőségi szoba, egy szász szoba, két kalotaszegi, egy csángó, egy román, és ezenkívül még széki. Könyvtár fog működni, és egy adattárat szerettünk volna létrehozni, hogy legyen miből tanuljanak a gyerekek. Időközi kiállításokat is rendezhetünk, mert rengeteg anyag van még raktáron. Fatárgyakat nem is állítottunk ki, nem volt hova, nincs hova.

– Mennyiben segíthet ezeknek a gyermekeknek, az alapítványnak, a határon túliaknak a kettős állampolgárság?

– Nem tudom, még nem tudjuk, megválik majd idővel. Nem is biztos, hogy sokan fogják kérni. Lehet, hogy még én sem fogom kérni.

– Miért?

– Most lehet jönni-menni. Most semmi előnyt nem jelent az nekünk. Mi megvagyunk ott magyaroknak, talán még jobban, mint Magyarországon. Mert Magyarországon van egy olyan társaság, aki azt vallja, hogy mindent ki lehet mondani, csak azt nem, hogy magyar, sajnos.

– Ön szerint mennyi időnek kell ahhoz eltelnie, hogy ez megváltozzon?

– Most itt, Csalánosnál megyünk át a vámon, de amikor Doboz felé mentünk, hát még ott van a Sztálin-szobor a falu közepén, és ehhez hasonló dolgok vannak még Magyarországon. Még nem történt meg a változás. Sajnos van egy olyan kozmopolita társaság, aki gyűlöli mindazt, ami magyar. Nem lehet kimondani azt, hogy magyar. Azt mondják, hogy a magyar népdal idejétmúlt, primitív, múzeumba való kacat. Hazudnak, mert a magyar népdal még mindig érzelmeket ébreszt az emberben és van mondanivalója mindenki számára.

– Mennyire lehet bizakodva nézni a jövő felé?

– Az nem tőlünk függ, a kormánytól függ és a magyarországi társadalomtól. Hát én nagyon megdöbbentem december 5-én, amikor nem szavaztak az állampolgárságra. Nagy pofoncsapás volt mindannyiunk számára. Nehezen fogjuk kiheverni.

– Beszéljünk egy kicsit a zenéről. Úgy tudom, hogy egy gyűjtőnek a gyűjtés az egész életében kitart, nem lehet abbahagyni.

– Igen, 60 éve végzem, és még mindig van mit gyűjteni itt nálunk. Sok olyan hely van, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Az én anyagom letétben van a Tudományos Akadémián, Budapesten, a népzene-kutató csoportnál. Nem is tudjuk pontosan, mennyi, úgy 14 ezer felvétel. Főleg erdélyi, mezőségi, moldvai, gyimesi, nádasmenti, kalotaszegi, én nem másztam bele más területekbe.

– Melyek még a kiaknázatlan területek? Hol lehet még kincseket fellelni?

– Még lehet, a Mezőségen főleg. A Mezőség nagyon változatos ilyen szempontból. Moldvában is, szinte családonként, még mindig felbukkan olyan, amit nem ismerünk, és Gyimesen is.

– Mik a közelebbi, távolabbi tervek? Akár az alapítványt tekintjük, akár a népzenegyűjtést.

– Minél több hangzóanyagot kiadni a nagyközönségnek. Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú, hogy ráüljünk az anyagra. Most tervezünk egy képeskönyvet is a múzeumi anyagról, mert főleg a mezőségi teljesen ismeretlen. Valaki ajánlott pénzt erre a kiadványra, és Korniss Péterrel megbeszéltük, hogy jön majd fotózni a tárgyakat. Egyelőre főleg mezőségit szeretnénk kiadni, mert az a legismeretlenebb. Majd jönne a szász és a kalotaszegi, a moldvai és a többi.

(az InfoRádió nyomán)