A jövő nem csupán ránk kényszerül, hanem mi formáljuk és alakítjuk azt a saját döntéseink és cselekedeteink révén.

Dr. Aczél Petra Katalin évek óta foglalkozik a jövőkészségekkel, de valójában a jelen érdekli. A retorikus, nyelvész, kommunikációkutató, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára harminc éve dolgozik a magyar felsőoktatásban. A MOME Alapítvány égisze alatt működő Jövőképesség Obszervatórium Nonprofit Zrt. irányító testületének tagjaként és kutatóként is tevékenykedik. Az obszervatórium kutatásairól, a kommunikáció gyors változásáról és arról is mesélt, mit tehetünk azért, hogy felkészültebben alakíthassuk saját jövőnket.

A Jövőképesség Obszervatórium célja, hogy alaposan feltárja és elemezze a jövőképesség fogalmát, valamint a digitális jövő kihívásait és lehetőségeit. E projekt keretében a különböző tudományágak közötti hidak építése révén próbálunk egy koherens képet kialakítani a jövőt illetően. A jövőképesség mint kulcsfogalom a társadalmi struktúrák alkalmazkodóképességét tükrözi, vagyis azt, hogy mennyire képesek a közösségek fenntartani tagjaik számára a megfelelő életkörülményeket a jövőbeli változásokkal szemben, és hogyan kezelik ezeket a kihívásokat stratégiák révén.

Mi az a Future Potential Index (FPI), amelyet a Jövőképesség Obszervatórium kutatócsoportja dolgozott ki, és pontosan mi mérhető általa?

Az index célja megmutatni, hogy egy ország jelenleg rendelkezésre álló képességeivel hogyan fogja tudni alakítani a jövőjét. Komoly kutatómunka előzte meg a kidolgozását, elméleti része a filozófia, a politikaelmélet, a közgazdaságtan és a pszichológia tudományos elgondolásait figyelembe véve próbálja meghatározni, hogy egy országnak mire van szüksége ahhoz, hogy a jó élet irányába haladjon. Alapvetésnek azt vettük, hogy az állampolgárok biztonságban tudjanak élni, hozzájutva az erőforrásokhoz, és szintén lényegi feltételként határoztuk meg, hogy képesek legyenek egymáshoz kötődni, társas kapcsolatokban élni. A megküzdési képesség egyik legmeghatározóbb alapvonása, hogy szeretetben, biztonságos kötődésű kapcsolatokban éljünk.

A harmadik alapelv az, hogy anyagi függetlenséget biztosítsunk magunknak, lehetővé téve ezzel, hogy a körülmények befolyásoló hatása nélkül tudjunk tanulni és fejlődni. Végül pedig a negyedik alapvetés, hogy megőrizzük az egyensúlyt az életvitelünk és a mások számára nyújtott segítség között. Ezek a négy normatív standard képezik az indexünk alapját.

Amikor jövőről beszélnek a kutatás során, akkor mire gondolnak pontosan? Milyen időtávról lehet megbízható, tudományos állításokat tenni az FPI segítségével?

A jövő titkainak megfejtése a hagyományos megközelítés szerint lehetetlen, ám a jelenfényekből kiindulva sokat tanulhatunk. Mi az, ami a mostani időszakban lehetőséget teremt egy közösség, egy ország vagy egy régió számára, hogy a fejlődés útjára lépjen? Olyan útra, amely a jó élet felé vezet. Az arisztotelészi filozófia értelmében a jó élet a kiteljesedett emberi lét lehetőségét jelenti. Ez az a létforma, ahol a közösségek képesek saját maguk irányítására és szervezésére. A jó élet nem csupán a vagyoni javakról szól; magában foglalja az emberi kapcsolatok fontosságát, az önellátást, és a következő generációk iránti nagylelkűséget. Ebben a világban a spirituális értékek is helyet kapnak, gazdagítva ezzel az életünket.

Nagyon összetett kérdés, hogy mi a jó élet, és nem vezethető le abból, hogy most épp jól érzem magam vagy elég pénzem van-e a jóléthez. Feltételezésünk szerint a jelenben vannak bizonyos képességek és tényezők, amelyek a jövőre vonatkozóan sikert vagy sikertelenséget indikálhatnak; ez az egész jövőképesség koncepció alapja. Mi nem jósolunk a jövőről. A jövő potenciájáról beszélünk.

Egyéni szinten is meghatározhatók olyan képességek, amelyek sikeresebb jövőstratégiákhoz segítenek hozzá?

A Jövőképesség Obszervatórium kutatásai elsősorban nem az egyéni szintre összpontosítanak, azonban számomra különösen izgalmasak azok a jövőkészségek, amelyek lehetővé teszik az egyének számára, hogy hatékonyan navigáljanak a kiszámíthatatlanság, a tervezhetetlenség és a folyamatosan változó környezetek világában. Éppen ezért metakutatásokat végzek ebben a témakörben, miközben fiatalokat oktatok az egyetemen. Megdöbbentő tapasztalat, hogy amikor megkérdezem a diákjaimat arról, hogyan képzelik el magukat egy évtized múlva, a legtöbben határozott elképzelésekkel rendelkeznek a karrierjükről, ám amikor a szociális kapcsolataikra terelődik a szó, a válaszok gyakran homályosak és óvatosan megfogalmazottak. Ez a jelenség arra utal, hogy a jövőképesség nem csupán a szakmai sikerhez, hanem a társas élethez való alkalmazkodáshoz is elengedhetetlen.

Ennek az okát nem kutattam részletesen, de a Székely Leventéékhez kötődő Magyar ifjúságkutatás eredményei is azt tárták fel, hogy például a jövőbeli gyermekvállalás kérdésében igen határozatlanok és visszafogottak a fiatalok. Hat-hét éve foglalkozom a jövőkészségekkel, és ezalatt nemcsak a hallgatók, hanem én is sok mindent megtanultam arról, hogyan álljak hozzá a saját múló és elkövetkező életemhez.

Milyen felismerésekre jutott a jövőkészségekkel kapcsolatban?

A legfontosabb felismerés az, hogy valóban vannak ilyen készségeink, és ezek fejleszthetők. Hogy a jövő milyen lesz, az nem tudható, de rajtunk is múlik, és ez a lényeg. Ha mi a jövőhöz nem viszonyulunk jól, akkor abból olyan jövő is lesz. A jövő nem megtörténik velünk, hanem általunk történik meg, általunk jön létre. Ahogy a Nobel-díjas fizikus, Gábor Dénes mondja:

"A jövő titkait nem tudjuk előre kinyitni, de a saját sorsunkat mi magunk formálhatjuk."

A jövőnkkel kapcsolatos attitűdünk tudatosítása kulcsfontosságú ahhoz, hogy valóban részt kívánunk-e venni a jövő alakításában. Amikor valaki azt mondja, hogy "sajnos ma ilyen a világ", valójában nem veszi észre, hogy a világ nem önállóan ilyen, hanem mi magunk formáljuk azt.

Fontos felismernünk, hogy mindig van választási lehetőségünk. Több hatásunk van arra, ami elénk kerül, mint ahogy azt sokan gondolják. A jövőnk formálásához akár egy személyes prioritáslista is segítséget nyújthat, hiszen ezek a prioritások mélyen összefonódnak saját értékrendünkkel. Érdekes megfigyelni, hogy sokan hajlamosak azt hinni, hogy az aktuális élethelyzetük egyfajta végleges állapot, és hogy már nem várhatóak komolyabb változások az életükben...

Csak nagyon idős emberek gondolnak ilyet?

Természetesen! Íme egy egyedibb változata a szövegnek: Egyáltalán nem úgy van! Egy 2013-ban végzett kutatás, amely több ezer 18 és 68 év közötti résztvevőt vonzott, arra a következtetésre jutott, hogy mindannyian beleesünk egy bizonyos észlelési csapdába, amit end-of-history-illusion-nak neveznek. "Most, hogy befejeztem a tanulmányaimat, csak a munka vár rám" - gondoljuk sokan, miközben valójában a jövőben elkerülhetetlenül folytatnunk kell a tanulást, és a munkahelyi környezetünk is folyamatosan új ismereteket követel majd meg tőlünk. Érdemes tehát úgy szemlélni a dolgokat, hogy nemcsak kevesebb, hanem sokkal több kihívás vár ránk. Óriási átalakulások küszöbén állunk, különösen az egyetemi világban, ahol a változások elkerülhetetlenek. Ma már nem elegendő csupán a direkt tudás átadása, hiszen azt a hallgatók az okostelefonjaikon pillanatok alatt elérhetik; sokkal inkább egyfajta gondolkodásmódot és megközelítést kell közvetítenünk. Az „universitas”, vagyis az egyetemesség szellemi szabadsága mindig is fontos kérdéseket vetett fel. A kiváló egyetem nem csupán a munkahelyi felkészülést szolgálja, hanem olyan aktív, szorgalmas és alázatos, ugyanakkor teremtő gondolkodókat nevel, akik képesek formálni a világot.

Milyen eszközökkel ruházhatjuk fel gyermekeinket a jövő kihívásaival szemben álló, értékes készségekkel?

Számos lehetőség áll előttünk, hogy támogassuk a gyerekünk fejlődését. Első lépésként elengedhetetlen, hogy ne csupán passzívan nyíltnak neveljük őt, hanem kíváncsi, aktívan érdeklődő személyiséggé formáljuk. Fontos, hogy megtanítsuk neki az érvelés művészetét, hiszen ez segíti a gondolkodását és a kommunikációját. A kapcsolatok kiépítése és ápolása is lényeges, így érdemes hangsúlyt fektetni arra, hogy miként tanítjuk meg őt az emberi viszonyok kezelésére. Azt is érdemes átgondolni, hogy mint édesanya, milyen közösségekbe kalauzolom a gyermekeimet. Milyen társas készségeket és viselkedési mintákat biztosítok számukra ezekben a közösségekben? Ezek a kérdések segíthetnek abban, hogy tudatosabban támogassam a gyerekem szociális fejlődését és önállóságát.

Ön, aki már harminc éve mélyen belemerült ebbe a területbe, hogyan tapasztalja meg ezt a lenyűgöző átalakulást, amely során a hagyományos postai levelezéstől eljutottunk a modern kommunikáció színes, emojikkal dúsított világáig? Milyen hatások és változások figyelhetők meg a kifejezésmódokban és az interakciókban a múlt és a jelen összehasonlításában?

Kétségtelen, hogy a kommunikációs szféra az egyik legdinamikusabban fejlődő terület manapság, ahol három meghatározó változást figyelhetünk meg. Az első, hogy a kommunikációs aktusok száma drasztikusan megnőtt a korábbiakhoz képest. A csend, amely lehetőséget adna a feltöltődésre, szinte eltűnt; a szavak és a zajok folyamatos áramlása miatt alig marad időnk a belső reflexióra. A csend ugyanolyan fontos része a kommunikációnak, mint a beszéd, mégis háttérbe szorult. Egyre inkább elmondható, hogy a zajos környezetben való élés erős mentális terhet ró ránk, és a szakemberek előrejelzése szerint a következő évtizedekben a halláskárosodás és a hallásvesztés válik a leggyakoribb egészségügyi problémává.

Az is jellegzetes, hogy egyre kisebb egységekben kommunikálunk, tehát a frekvencia nagyon megnőtt. Régen heti egy darab ötoldalas levelet írtak a szerelmesek, ma egy-egy szóban üzennek egymásnak, de azt naponta sok százszor, ezerszer. A harmadik nagy változás pedig a korlátok elvesztése. Ma sokkal nehezebb formálisnak, udvariasnak lenni. A távolságot úgy tekintjük, mint egy leküzdendő akadályt, a gyors és átmenet nélküli közel kerülést pedig értéknek. Pedig Csányi Vilmos gondolatát idézve, hogy az is munka, ahogy lassan közel kerülünk egymáshoz, és ez az erőfeszítés értékesebbé, fontosabbá teheti a kapcsolatot. Ezt ma nem látjuk, egyből mindent akarunk, megspórolva a belefektetett munkát.

Mit gondol, milyen irányba halad a kommunikáció intenzitása?

Nincs tisztában a válaszokkal, de talán ez nem is annyira lényeges! Ami igazán fontos, az az, hogy meghatározzuk, mit szeretnénk elérni, és merre tart a fejlődésünk. Még inkább arra kellene fókuszálni, hogy milyen erőforrásokkal rendelkezünk ahhoz, hogy a jövő kihívásaival szembenézhessünk. Bízzunk magunkban, hiszen mi vagyunk a zár, de egyben a kulcs is, amely megnyitja előttünk a lehetőségek kapuját.