A szemünk előtt bontakozik ki a páncélos hadviselés új korszaka, mindössze néhány filléres drón segítségével.

Az AI-forradalom legnagyobb innovációiról és a digitális transzformációról is szó lesz a Portfolio november 25-ei AI & Digital Transformation rendezvényén. Regisztráció és részletek itt!

Akkor, amikor Nyugat-Franciaországban először megjelentek a brit, majd francia harckocsik, a hadseregek fegyverzete egyáltalán nem volt felkészülve ezeknek a célpontoknak a megsemmisítésére. Az első páncélozott járművek még relatíve vékony, alig néhány milliméteres acélpáncélzattal lettek ellátva, hiszen az ellenség az esetek döntő többségében csak puskákkal, illetve géppuskákkal tudott visszalőni rájuk.

Bár az első világháború legpusztítóbb fegyverei közé kétségtelenül a tüzérség tartozott, egy komoly kihívás is felmerült ezzel kapcsolatban: a korabeli tarackok fő feladata az volt, hogy a lövészárokban rejtőző vagy a nyílt terepen támadó gyalogságot semlegesítsék. Gránátjaik hatalmas területeken szórtak szét repeszeket, azonban ezek a gránátok, noha tömegük révén képesek voltak áttörni a harckocsik páncélzatát, mégis egy mozgó, viszonylag kicsi célpontot kellett eltalálniuk, ami nem volt egyszerű feladat.

1918 után a világ prominensebb haderői párhuzamosan álltak neki rohanvást kifejleszteni saját harckocsijaikat, illetve az ellenfél tankjainak kilövésére alkalmas fegyvereket. Erre a célra a világháború döntő részében olyan lőszerek szolgáltak, amelyek kemény magvas lövedékeket lőttek ki relatíve nagy sebességgel. Ezek a lőszerek kezdetben meglehetősen kicsik voltak, példának okáért a napjainkig népszerű, világszerte széles körben alkalmazott amerikai .50-es Browning lőszer is kifejezetten "tankelhárító" eszközként kezdte meg a pályafutását.

Itt kezdődött az a háború végéig elnyúló macska-egér játék, ahol a páncéltörő lőszer hatására folyamatosan vastagabb páncélzattal láttuk el a tankjainkat.

Amikor az ellenfél a nagyobb kaliberű, hosszabb csövű ágyúk bevetésére tér át, akár vontatott formában, akár a saját harckocsijaiban, akkor komolyabb kihívásokkal nézünk szembe.

A rendszernek természetesen megvannak a maga korlátai: a hatalmas német Királytigris tank tornyának eleje 18 centiméter vastag edzett acéllal volt védve, ami jelentős súlyával együtt nehezen mozgott. Ezzel szemben a világháború során soha harcba nem állt, de annál mozgékonyabb szovjet ISZ-3 frontpáncélzata csupán 12 centiméteres vastagságú volt. A két jármű tehát különböző megközelítéseket képviselt a páncélvédelem és a mozgékonyság terén.

Már a világháború korai időszakában megkezdődött a harci járművek páncélzatának trükkös fejlesztése, amelynek célja az volt, hogy a páncél vastagságát látszólag növeljék anélkül, hogy ténylegesen vastagabbá tennék azt. Ekkor vált népszerűvé a döntött páncélzat alkalmazása. Ha a tank páncélzata nem áll függőlegesen, akkor a rászegezett lövedéknek hosszabb utat kell megtennie a páncélon keresztül, ami jelentősen csökkentheti a behatolás esélyét. Például az ISZ-3 frontpáncélzata "csupán" 120 mm vastag volt, ám 55 fokos szögben dőlt, ami drámaian megnövelte a védelmi hatékonyságát.

egy tökéletes vízszintben érkező lövedéknek tehát nem 120, hanem inkább 180 mm edzett acélon kellett átrágnia magát.

A nagyobb lőszer és a vastagabb páncél között feszülő ördögi körből a világháború idején először a német hadsereg tudott kitörni a komulatív páncéltörő lőszer segítségével. Ennek a különleges fegyverfajtának a titka abban rejlett, hogy a lövedék hegye puha fémből készült, a középpontjában pedig egy alacsony olvadáspontú fém „tüske” (például réz) helyezkedett el, amely mögött robbanószer rejtőzött. Amikor a lövedék a páncélhoz csapódott, az orr felhajlott, így megakadályozta a lepattanást, majd a robbanószer detonálása következtében a fém tüske megolvadt, és áttörte a páncélzatot. A modern változatait a mai hadviselésben is alkalmazzák.

A modern haditechnika világában egy különösen figyelemre méltó lőszertípus, a SABOT, amely kifejezetten vastag páncélzatok áttörésére lett kifejlesztve, a brit hadsereg innovációja. Ez a lőszer egy rendkívül gyors és sűrű lövedéket indít útnak, amely legtöbbször szegényített uránból vagy volfrámból készül, és formáját tekintve a nyílvesszőhöz hasonlítható. A köpeny, amely a lövedékre rakódik, a lövedék stabilitását biztosítja a csőben, majd a kilövés után leválik róla. Ennek a megoldásnak köszönhetően a sebesség és a sűrűség kombinációja lehetővé teszi, hogy a lövedék még a legvastagabb páncéllemezeket is átüsse, komoly hatást gyakorolva a modern harctéri alkalmazásokra.

A világháborúk végére tehát a harckocsifejlesztés eljutott arra a pontra, ahol már egyszerűen nem érte meg szupervastag (és szupernehéz) páncélzattal ellátni a harckocsikat, hiszen ettől csak lassabbak lettek, több védelmet a SABOT és komulatív lőszerek ellen nem igazán nyújtottak. A britek azután, hogy kifejlesztették a minden páncélt áttörő lőszerüket, a '70-es években előálltak Chongbam-mal, a nyugati világ első kompozit páncélzatával.

A kompozit páncélzat egy innovatív megoldás, amely acél mellett különféle műanyagokat és kerámiát egyesít. Ez a kombináció nem csupán könnyebbé és egyszerűbben javíthatóvá teszi a páncélzatot, hanem olyan különleges tulajdonságokkal is felvértezi, amelyek hatékonyan képesek megállítani a modern lőszerek hatását is.

A kiváló hővezető kerámia hatékonyan oszlatja el a komulatív lőszer lágyfém kúpjának hőjét, miközben az egymásra rakott rétegek jelentős mértékben képesek lassítani az űrméret alatti lövedékek sebességét.

Ez a megoldás a brit Challenger harckocsiknál figyelhető meg, és hasonló elvek alapján, kisebb módosításokkal az amerikai Abrams harcjárműveken is alkalmazzák.

A kompozit harckocsipáncél természetesen számos hátránnyal bír. Például a tandemlőszerek, amelyek robbanófejjel rendelkeznek, még mindig képesek áthatolni rajta. Emellett a kompozit páncél karbantartási igénye is magasabb, nem beszélve arról, hogy költségei jelentősen meghaladják az acélpáncélzatét. Ezen okok miatt a keleti blokk egy egyszerűbb, de hatékonyabb kompozit páncélzat mellett döntött, amely évekkel megelőzte a bonyolultabb Chongbamo-t, és kiegészítette azt a reaktív páncélzattal.

A korai ukrajnai háborús felvételek megtekintésekor sokak figyelmét felkelthetik az orosz és ukrán tankokon észlelhető, első látásra szokatlan "téglák". Ezek a különleges elemek a Kontak-1 néven ismertek, és a reaktív páncélzat egyik elterjedt formáját képviselik. A reaktív páncélzat két alapvető típusa létezik: robbanó (ERA) és nem robbanó (NERA), de alapvető működési elvük hasonlóságot mutat. Amikor egy lövedék eltalál egy téglát, a hatására vagy a benne elhelyezett robbanószer robbanása által keletkezett energia elvezetésére kerül sor, vagy a téglában lévő szivacsos anyagban található levegő gyors kitágulása képes elnyelni a becsapódás energiáját.

Az ERA hatékonyabb, a NERA olcsóbb (a kompozit páncélzatnál mindkettő kevesebbe kerül), ráadásul a harcérintkezés után megsérült darabokat a depóban egyszerűen újra lehet cserélni. A módszer legnagyobb hátránya az, hogy az ellenrobbanás ereje miatt a téglák csak kellően vastag saját páncélzattal rendelkező járművekre szerelhetőek fel, példának okáért egy szovjet gyártmányú BMP-1-es gyalogsági harcjárműre nem, mivel az ellenrobbanás egyszerűen beszakítaná a páncélzatot.

Napjainkban a harckocsik védelmi rendszereinek fejlődése új irányt vett, és a kompozit páncélzat alkalmazása vált a legelterjedtebb megoldássá. Ezt a védelmi alapot általában extra reaktív páncélzattal erősítik meg, amely tovább fokozza a járművek ellenálló képességét. Az orosz-ukrán konfliktusig a védelem csúcsát az jelentette, ha ezt a páncélzati rendszert aktív védelemmel egészítették ki, amely lehetővé tette a fenyegetések hatékonyabb elhárítását.

Képzelj el egy futurisztikus csataterepet, ahol a rakéták irányítását zavaró füstgránát-vetők sűrű ködöt képeznek, megnehezítve ezzel az ellenséges célpontok pontos megközelítését. E mellett ott vannak a csúcsmodern "trophy" rendszerek, amelyek képesek a bejövő lövedékek közvetlenül a levegőben való elhárítására, biztosítva ezzel a harci járművek védelmét. Ezek az innovatív technológiák nemcsak a harci stratégiákat alakítják át, hanem egy új dimenziót adnak a modern hadviseléshez, ahol a precizitás és a védelem egyaránt kulcsszerepet játszik.

Ekkor jelentek meg a drónok a horizonton, mint futurisztikus árnyak, amelyek új dimenziót hoztak az életünkbe.

A páncélzat fejlődése során egy dolog napjainkban is változatlan maradt: a harckocsik tornya a tetején viszonylag vékony páncélzattal bír. Lakott területen kívül, ahol a tankok használata egyébként sem a legjobb választás, ez a gyenge pont különösen aggasztó. Az Egyesült Államok emiatt alkotta meg az FGM-148 Javelin vállról indítható rakétát, amelynek egyik fő előnye, hogy közvetlenül fentről támadhatja a páncélosokat, kihasználva a legsebezhetőbb területeket. Moszkva ennek megfelelően kezdte el a tankjait a "madárkalitka" vagy "tyúkketrec" néven ismert kiegészítő páncélzattal felszerelni, amely lényegében négy oszlopon elhelyezett acélrács formájában jelent meg a torony tetején. Bár a Javelin rakéták könnyedén átszakították ezeket a rácsokat, a drónokról ledobott gránátok ellen viszont viszonylag hatékony védelmet nyújtottak, így ez a megoldás a páncélzati védelem új, második virágzását élheti meg a modern harcmezőkön.

Az újabb problémát a rendkívül jól manőverező, komulatív robbanófejekkel felszerelt FPV drónok jelentették, melyek képesek voltak közel férkőzni a harckocsikhoz, megtalálni a gyenge pontjaikat, majd ott felrobbanni.

A kérdésre született válasz a "frankentank", egy különleges páncélos jármű, amely köré különféle fémlemezeket és dróthálókat erősítenek. Ezzel a megoldással a drónok célja, hogy ezeket a védőelemeket tépjék le, így megóvva a tank valódi páncélját a közvetlen támadásoktól.

A megoldás, amelyről beszélünk, ironikus módon nem teljesen újkeletű: a második világháború során a német harckocsik esetében gyakran alkalmaztak úgynevezett köténypáncélzatot, amely a lánctalpak elé lógott. Emellett láthattunk olyan megoldásokat is, ahol a komulatív lövedékek elleni védekezés érdekében a harckocsi tornyát körbevettek páncéllemezekkel. Az ötlet lényege az volt, hogy a külső páncél és a harckocsi valódi páncélzata között jelentős üres teret hagytak, így a külső rétegen szétfröccsenő és az anyagot megolvasztó lövedékek a tornyon szétszóródtak, megnehezítve ezzel a belső védelmet.

A jelenlegi helyzet alapján a jövőbeni drónokkal szembeni védekezés kulcsfontosságú elemei az elektronikus zavaró rendszerek és a távirányítású, automatikus célkeresésre felkészült géppuskák lesznek.

A zavarás az ukrajnai frontokon egyre gyakoribbá váló optikai kábeles drónok ellen nem bizonyul hatékony módszernek. Már az európai konfliktus előtt is világosan megfigyelhető volt a tendencia a lövegtornyok tetejére, a második világháború óta légvédelmi célokra beszerelt géppuskák automatizálására. Ezen rendszerek kombinációja tűnik a legvalószínűbb megoldásnak. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy az orosz szörnytankokhoz egyre kifinomultabb, új fémpáncél kiegészítők is készülnek, melyek már most is például Izraelben megfigyelhetők.