Édesanyám különleges találkozása Pio atyával egy felejthetetlen élmény volt az életében. Az esemény egy szép őszi napon történt, amikor az égbolt kékje és a fák színes levelei varázslatos hátteret adtak a pillanatnak. Édesanyám régóta vágyott arra, hogy t

Ezt a történetet az élet írta, pontosabban az Élet Ura, a Nagy Dramaturg, aki együvé rendezte tudatomban és rendelte Édesanyám betegágyához a máriapócsi könnyező kegyképet, Mindszenty bíboros urunkat és Szent Pio atya példázatos életét, tanításait.

Eddig csupán felszínesen ismerkedtem Pio atyával, de július óta elhatároztam, hogy pótolom ezt a hiányt. Két-három naponta ott ültem Édesanyám kórházi ágya mellett, ahol már nehezen tudott beszélni. Mégis, keze szorítása, simogatása révén újra és újra életének fontos pillanatait idéztem fel. Felsoroltam minden helyet, ahol élt: Bodroghalom, a szülőfalu; majd Vajdácska, Abaújszántó, Tarcal, Garadna, Nyírtelek-Felsősóskút, Debrecen, a Szvetits; azután következett Pesterzsébet, Kispest, végül Budapesten, a Józsefváros Illés utca. Az utolsó emlékek Terézvároshoz, a Dob utcához kötődnek, ahol 1954-től élt. Ahogy a családi térképet belülről bejártuk, Édesanyám kinyitotta szemét, és szinte suttogva mondta: Máriapócs.

Igen, Máriapócs, a hely, ahol nagymamám, Forgács Zsuzsanna született. Itt élt dédmamám, Forgács Andrásné, más néven Czakó Mária, a híres máriapócsi bábaasszony, aki 1905 decemberében tanúja volt az Istenszülő kegyképének csodálatos könnyezésének – nem csupán egyszer, hanem két alkalommal is. E jeles eseményről eskü alatt tett tanúvallomást, amely azóta is sokak emlékezetében él.

Ezt a csodát Anyuka olyan kincs formájában adta tovább nekünk, mint egy ritka örökséget, amelyet meg kell őriznünk. Ez a hitbéli vagyon rendkívüli értéket képvisel, és rendíthetetlen, hiszen a forrása hiteles és mélyen személyes: a szeretett dédmama szívéből fakad, aki iránti rajongásunk örök emlék.

A magyar Hiszekegy költője, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna verse így fogalmazza meg: "Mert a hit az igazi erő, mert aki hisz, az már győzött. Mert minden halál és kárhozat fölött Az Élet Urával szövetségre lépett."

Ezzel az erős hittel tettem a kórházi éjjeliszekrényre a máriapócsi kegykép fényképes másolatát, és együtt imádkoztunk Édesanyámmal Mindszenty bíboroshoz is, hogy a szövetség még erősebb legyen, mert az imádság lelkünk fölemelése Istenhez. És suhogott fohászunk a mennynek szent seregéhez, mert mi ott tudjuk a szentek között bíboros urunkat, Isten Szolgáját, bár a vatikáni adminisztrációs hiba ­miatt neve még nem szerepel a szentek hivatalos lajstromában.

Egy nyári estén, ahogy július utolsó napjai felé közeledtünk, Anyuka arcán egy szelíd mosoly mögött hirtelen megjelent a fájdalom árnyéka. Csak egy pillanatra volt látható, de aztán gyorsan eltüntette, mintha csak el akarta volna rejteni a világ elől. Nem akarta, hogy észrevegyem a testi szenvedését, és még inkább nem akarta, hogy az én szívemet is megfeszítse a fájdalom.

- Anyuka, tudja, mit mondott Pio atya? - Anyuka kérdően nézett rám.

Az anyuka hosszan merült el a gondolataiban. Szemét lehunyva, arca békés kifejezésű volt, mintha egy titkos párbeszéd zajlott volna az angyalokkal, talán egy kis bocsánatkérést is mormolt nekik. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy álomba szenderült, amikor hirtelen, mint egy rugóra feszített tavasz, fölpattantak a szemei.

Ezt követően a családi legendáriumból felidézett történetek és az életutam állomásai, otthonai után elérkezett az idő, hogy Pio atyáról beszéljek. Pio atyáról, akinek élete és tanítása mélyen megérintett minket, és aki előttünk egy különleges világot nyitott meg.

Arról beszéltem, hogy az egyszerű, szerény életvitel és a folyamatos egyházi munka példája volt Szent Pio atya. Szerzetesi cellája ötven év alatt nem változott semmit. Ugyanaz az egyszerű asztal, szék és ágy volt a cellában 1968-ban, mint 1916-ban.

Pio atya keveset írt - inkább róla, a személyéhez fűződő csodás eseményekről, gyógyulásokról írtak mások. Rendkívüli munkabírásáról legendák születtek: naponta több órán át gyóntatott; keresztelések, esküvők, temetések egyházi szolgálója volt. A sok-sok megismert emberi lélekből levont következtetése az volt, hogy a világi hiúságok, az anyagiak és a rangok hajszolása miatt eltorzul a lélek, de az Istenbe vetett hit, embertársaink szeretete és alázatos szolgálata képes a gonoszt is legyőzni. Ez a tanítása rendkívül időszerű, hiszen globális támadás zaklatja, rongálja keresztény hitünket, a családot, a férfinak és nőnek teremtett embert.

- Mit is mondott ez az atya a fájdalomról? A szenvedésről? - kérdezte Anyuka, ahogy a gondolatai újra és újra visszatértek ehhez a kérdéshez.

- "Az angyalok csak azért féltékenyek ránk, földi halandókra, mert nem szenvedhetnek Istenért."

- Az atyának is voltak szenvedései? - tette fel a kérdést.

És akkor beszéltem arról, hogy Szent Pio atya testén 1910-től jelentek meg olyan sebfoltok - stigmák -, amelyek Krisztus testén, tenyerén, lábfején és oldalán köztudottan megvoltak. Ezeket a sebeket több mint öt évtizeden át viselte, szenvedte, és csak a halála előtt néhány héttel tűntek el váratlanul és nyomtalanul.

- Ezt nem tudom felfogni - mondta Anyuka, miközben szemei újra felcsillantak a kíváncsiságtól.

- Erre nincs földi magyarázat - mondtam kissé tétovázva, és elkezdtem a csodákról mesélni. Több megbízható forrás, valamint fültanúk szerint Pio atya előre megjövendölte, hogy az 1947-ben őt felkereső fiatal lengyel pap, Karol Józef Wojtyła, annyira elkötelezett lesz, hogy valószínűleg "az egyház legmagasabb csúcsára fog feljutni" - azaz a katolikus egyház vezetője, pápa válik belőle. Talán nem is véletlen, hogy ez a fiatalember, aki később II. János Pál néven ismertté vált, 1999-ben boldoggá, majd 2002-ben szentté avatta Pio atyát.

Pio atya szentté avatási dokumentumainak egyikében olvasható, hogy amikor Mindszenty bíborosunkat bebörtönözték, akkor egy reggel a szentmise kellékeivel együtt Pio atya megjelent bíboros urunk cellájában és beszélgettek egymással. Vagyis - próbáltam Anyukának ezt értelmezni - Pio atya egyszerre két helyen volt.

- Ahogyan én is, amikor még te nem voltál itt - kezdte Anyuka, arca hirtelen színekkel telítődött. - Emlékszem, az ágyban feküdtem, de közben a gondolataim messze jártak, a sóskúti házunk előtti legelőn. Jolikával és Ibolykával együtt szedtük a paszulyt, hogy legyen mit tálalni az ebédnél. Apukád, a te nagyapád, éppen most tért haza a nyíregyházi piacról, ahol eladta a nyulakat. Őt is nagyon sajnáltam. Édesapáddal is beszéltem, katonaruhát viselt, és azt mondta, hogy hamarosan újra találkozunk, és a szívében örök szeretetet hordoz irántunk.

Egy neves tudós egy alkalommal kijelentette: "A tudományos közösségünk úgy véli, hogy Pio atya annyira elmélyült a Megfeszített Krisztusra való gondolatban, hogy ennek következtében magán is megjelentek a keresztre feszített Jézus sebei." Amikor ez a hír eljutott Pio atyához, a következőképpen reagált: "Amikor legközelebb találkozol ezzel a professzorral, kérlek, mondd neki, hogy koncentráljon erőteljesen arra, hogy ő egy ökör. Kíváncsian várom, vajon ettől kinőnek-e a szarvai!"

Anyuka arca földerült, mosolygott. Ez volt az a pillanat, amikor reménykedtem, hogy mint annyiszor, most is, 93 évesen is képes lesz meggyógyulni.

Ahogy teltek a napok és hetek, egyre közelebb kerültünk Pio atyához. Számos alkalommal megosztotta velem jövendöléseit és vízióit Magyarországról. A végén már láttam, ahogy ajkai szinte maguktól mozognak, s én is felfogtam a szavait: kalitka, gyönyörű madár, szenvedés, páratlan dicsőség, boldogság, és a nagy hatalmú őrangyal hathatós oltalma az országuk felett.

Ez az utolsó kifejezés mindig megjavította Anyuka: "országunkra".

Elmondtam, hogy Szent Pio atyának nemcsak a hite és tanítása, hanem az önkéntes munkát végzők iránti elköteleződése is különlegessé teszi őt, ezért lett a civil szervezetek önkénteseinek védőszentje. Anyuka különösen örült annak a ténynek, hogy a Máriapócs közelében található, mindössze 1300 lakosú Nyírcsászári falucskában 1999-ben épült meg az első templom a világon, amelyet Szent Pio (akkor még boldog Pio atya) tiszteletére szenteltek. A búcsúját minden évben szeptember 23-án ünneplik, Pio atya halálának évfordulóján.

Szeptember 23-án, Pio atya emléknapján, Édesanyámat búcsúztattuk. Húgommal, bátyámmal és a nagy családi körrel együtt kísértük őt a pesterzsébeti temetőbe, ahol Édesapám mellett találhatja meg végső nyugalmát. A szívünkben hordozott emlékekkel és szeretetteljes gondolatokkal kísértük őt az utolsó útjára.

Az Élet Ura, a Nagy Dramaturg különös módon egyesítette a gondolataimat, és Édesanyám betegágyához vezetett, hogy ott együtt lehessünk a nehéz pillanatokban. A máriapócsi könnyező Istenszülő kegykép másolatát, amelyet a lakiteleki plébános, Bagi Ferenc áldott meg, a szeretet és a remény szimbólumaként helyeztük Édesanyám koporsójába. Mellette elhelyeztük Mindszenty bíboros urunk arcképét is, miután közösen elmondtuk imánkat: "Urunk, kérünk, hogy a Te Édesanyád országában, hazánkban akadályozd meg az istentelen, erkölcstelen és nemzetellenes törekvéseket, Mindszenty József vértanú hercegprímásunk és a többi magyar szent közbenjárásával."

Valamint, ahogy Anyukának megígértem, ott van vele Szent Pio atya derűs arca, messzelátó tekintete és jövendölése Magyarországról, és a szövegben a szavak a föld mélyéből, a gyökerekből és az égi magasból erőt adnak: kalitka, gyönyörű madár, szenvedés, páratlan dicsőség, boldogság, nagyhatalmú őrangyal, hathatós oltalmát országukra.

Mi mindannyian egyesítjük erőinket, és közösen mondjuk: hazánkra.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Legyen így!"