A kutya péniszét simogatta, ezzel próbálta rávenni az állatot, hogy teljesítse a barátja tippjét.
**Egy Hírhamisító Élete a Hetvenes Évek Elején: Gárdos Péter Mesél** A hetvenes évek eleje, a szocializmus szürke hétköznapjai. Ebben a világban élt és alkotott Gárdos Péter, aki különös mesterségét választotta: hírhamisító lett. A valóság és a fikció határvonalán egyensúlyozva, Péter történetei megelevenítik a korabeli társadalom furcsaságait és ellentmondásait. Matinéra gyűlnek az érdeklődők, hogy meghallgassák az izgalmas anekdotákat, amelyekben a valóság és a képzelet határvonalai elmosódnak. Gárdos Péter szavaival megelevenedik a hetvenes évek Budapestje, ahol a politikai légkör nemcsak a mindennapi életet, hanem a hírek világát is átszövi. Mesél a titkos találkozókról, a kocsmák sarkában susogó pletykákról, és a hírek manipulálásának művészetéről. Minden egyes történet egy újabb ablak a korabeli valóságra, ahol a hírhamisítás nem csupán szórakozás, hanem a túlélés egyik formája volt. Gárdos Péter szavai között ott rejlik a nosztalgia és a kritika, ahogy felidézi azokat az időket, amikor a valóság és a fikció határozottan összefonódott, és a mindennapok hősei a hírhamisítók lettek. A matiné végére a közönség nemcsak a múlt egy szeletét ismeri meg, hanem egyedülálló bepillantást nyer a hírmanipuláció izgalmas, ugyanakkor veszélyes világába is.
Afrikai utam után három napig nem tudtam elhagyni a lakást.
Kiküldetésünk második hetét a guineai határ másik oldalán töltöttük, a portugál gyarmaton, egy Sékou Touré által finanszírozott partizántáborban. Ott nyelhettem be valamit. Már a visszaúton, a repülőgépen éreztem a bajt, több időt kuporogtam a mosdóban, mint az ülésemen. Selmeczi egyébként már nem volt velünk, a partizánokhoz sem kísért el, csípős megjegyzéseit ezen a szörnyű helyen sajnálattal kellett nélkülöznünk. Közös utunk után hetekkel egyszer felhívott telefonon. Megúsztam, csak ennyit röffentett a kagylóba, aztán köszönés nélkül letette.
Nekem viszont a hazaérkezés másnapján felszökött a lázam, és egyfolytában ment a hasam. Napközben, amíg Anna a könyvtárban dolgozott, anyám látott el, diétára fogott, és tömte belém a lázcsillapítót. Egy alkalommal Pierre és Teodóra is meglátogatott.
Pierre felajánlotta, hogy megvágja helyettem az afrikai anyagot.
- Tehát azt gondolod, hogy sosem fogom tudni elhagyni a lakást? - kérdeztem tőle.
- Nem egy kizárandó opció - gondolkodott el. - A Világszövetség saját halottjának tekint. Talán még Sékou Touré is felajánl kisebb özvegyi nyugdíjat Annának. Ha már el kell menni, ez azért egy dicső exitus.
Hazaérkezésem másnapján, egy váratlan felfedezés várt rám: Anna aranylánca. Ő éppen a párnát igazgatta a fejem alatt, mikor a lánc, akaratán kívül, kibucskázott a pulóverem mögül. Az a furcsa, hogy nem is tűnt volna fel, ha Anna nem mutatta volna meg a vonakodását mindenféle ékszer iránt. „Olcsó lány vagyok” – mondta az első csókunk után, „engem nem hat meg semmilyen drágakő, gyűrű vagy egyéb csicsa.” Aztán csak nevetett: „Ha egyszer feleségül kérsz, a karikagyűrűs dobozkával sem kell elém térdepelni.”
- Mi ez itt rajtad? - kérdeztem, miközben a könyökömre támaszkodtam az ágyon, és kíváncsian néztem rá.
- Csak egy ócska dolog - pirult el a feleségem, és gyorsan visszagyömöszölte a láncot a pulóvere alá.
Anna a kis ágy sarkába ült, és unottan babrált a körmeivel, miközben gondolatai messze jártak.
- Az első este volt, amikor felhívtál, és elmondtad, hogy Afrikába készülsz utazni.
Annyi kérdésem lett volna, hogy képtelen voltam elkezdeni.
Pierre megajándékozta a feleségemet egy arany nyaklánccal azon az estén, mikor véletlenségből kettesben maradtak a vonyarcvashegyi házban. Csak úgy.
Amikor a csillagok ragyogni kezdtek a fejük felett, belépett a csodásan felújított parasztházba. Kinyitotta a sublót fiókját, amely tele volt a szűcsdinasztia kincsestárával, és miután egy pillanatra habozott, kiválasztott egy pehelykönnyű aranyláncot. Óvatosan a felesége nyaka köré helyezte, és mosolyogva mondta: "Ez a tiéd." Talán még azt is hozzátette, hogy "Ez illik hozzád a legjobban", mintha csak egy varázslat részeként született volna.
Gyengélkedtem, hőemelkedéssel és hasmenéssel küzdöttem, és a diskurzus is alaposan megviselt. Anna már egészen más vizekre evezett, a könyvtárban várható előléptetéséről beszélt. Csoportvezetői posztot kaphat, amennyiben senki sem fújja meg a levesét. Sőt, még háromszáz forinttal is megemelhetik a fizetését, ráadásul nem kell többé nyolc órát egy helyben ülnie a süket nagyteremben. Így végre lehetősége nyílna kutatni, például a francia romantikát, amiért egyébként is könyvtárszakra ment, vagy akár Robbe-Grillet munkáit is tanulmányozhatná – annyi csodás lehetőség vár rá.
Ezt az egészet egyetlen szuszra mondta el, anélkül, hogy egyszer is rám nézett; én pedig éreztem, ahogy a szívem fájdalmától egyre nehezebb lesz a levegő.
Harmadnapra rendbe jöttem, úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozom az üggyel. Meg egyébként is: a büszkeségem legyűrte a féltékenységemet.
A nyakék pedig eltűnt. Anna nyakán nem ékeskedett, a lakásban, ahol persze, mikor egyedül maradtam, felforgattam érte minden zugot, nem leltem rá. Hetekkel később rákérdeztem.
Miért lenne helyénvaló, hogy elfogadjak egy ékszert Pierre-től? És mit keres ő azzal, hogy meglepjen engem egy egyszerű bizsukkal?
Valóban, ez volt a kulcsmomentuma a dolognak. Anna végre kimondta azt, ami már az elejétől fogva zavart engem.
Pierre-nek semmi joga és oka nem volt arra, hogy aranyláncot tegyen a feleségem nyakára. Csak egyetlen körülmény között engedhetné meg magának ezt a merészséget. De nem akartam mélyebben belemerülni a gondolatba.
Ezek ketten összejöhettek azon a balatoni estén, és Pierre hálából, köszönetképp, vagy csak mert szereti játszani a gavallért, aranylánccal zárta le az alkalmi viszonyt.
Mi lenne, ha tényleg így zajlott volna?
Van-e még jogom számonkérni bármit a Teodórával eltöltött éjszaka után?
Mindketten összefeküdtünk a másik feleségével, nem tartozunk semmivel egymásnak, főként bocsánatkéréssel nem.
Az apró részlet, hogy Pierre és Teodóra nyitott kapcsolatban élnek, számukra természetes, míg én csak a felszarvazott férj komikus szerepében toporgok, mint egy bolond a színpadon, akinek nem jut más, csak az irigység és a nevetés.
Nem lelkesedtem a dologért, hogy nekilássak ennek a zűrzavaros, ködös szituációnak. Sejtelmem sem volt, hogy életem egy kritikus fordulópontjához érkeztem, ahol sürgősen át kellene gondolnom mindazt, amit a házasságról és a barátságról hiszek.
Elszomorodva kellett szembenéznem a valósággal: Anna kétségtelenül rengeteg meglepetést tartogatna, ha valaha is rá tudnám venni, hogy teljesen őszinte legyen velem. De felmerül a kérdés: vajon van-e egyáltalán értelme ennek az egésznek?
Irigyelni kezdtem Pierre hányavetiségét ezekben a dolgokban. Ha őszintén szembenéztem magammal, nem titkolhattam, hogy kaméleontermészete mágikusan hat rám. Miközben taszít, ijesztően vonz is. Pierre az egyik pillanatban irigy volt, és kicsinyes, a másikban meg nagylelkű és önfeláldozó. Gonosz mondatokat egyszer csak szentimentális megjegyzés követett. Pierre igazából lenyűgözött. És ott volt a tortán a hab, a kiismerhetetlen Teodóra. Az ő puha, sejtelmes mosolya, amely mögött ki tudja, mi bújt meg.
Csömöröm lett. Ha arra gondoltam, újabb riportot kell kiötlenem és leforgatnom, émelygés fogott el. Újabb hamisítás, újabb csalás, elég volt!
Valami értelmes dologba kellett belevágnom, máskülönben, azt éreztem, megbolondulok.
A folyosón Antos Zoli üdvözölt engem, kezében egy filmes doboz lapult. Ahogy rápillantottam az állandóan elégedett, fénylő arcára, hirtelen valami különös ihlet tört rám. Mint egy váratlan villámcsapás, úgy érkezett az ötlet: Rákosi Mátyásról fogok filmet forgatni!
- Tudod, hogyan jutottak haza Rákosi hamvai? - kérdeztem ezt a tulajdonostól.
De ekkor már senki sem tudott megállítani. A folyosón, Antos útját állva, kénytelen volt végighallgatni tőlem a Selmeczitől hallott különös mesét, ami tele volt meglepetésekkel és furcsaságokkal.
Antos állapota hirtelen megváltozott, és úgy tűnt, hogy nem érzi jól magát.
A falnak dőlve állt, arca olyan lett, mint egy főtt kolbász, és attól féltem, hogy bármelyik pillanatban összeesik.
- Rákosi nem aktuális - suttogta. - Ez a történet pedig egyenesen gyomorforgató.
Kezdetben csak hangosan kiabált, de hamarosan egy megfékezhetetlen remegés fogta el.
Teljesen megőrültél?! Egy pártvezérről akarsz filmet készíteni, akit még méltósággal eltemetni sem hajlandók?! Az, ami azon a véres időszakon alatt zajlott, ma már tabunak számít! Nem tudják lenyelni, de kiköpni sem képesek! Éppen egy pszichopatáról jutott eszedbe szó, akinek a köpenyéből az összes mai "elvtárs" előbújt?!
Anna ide-oda szaladgált a szobában, és a levegőben érezhető volt a feszültség, ami körülvette. A szemében lévő félelem és aggodalom teljesen magával ragadott, és fogalmam sem volt arról, mi okozhatja ezt a hirtelen jött pánikot.
- Ugyan már - vágtam közbe -, mi baj történhet, ha Kelecsényinek benyújtom a témát? Legfeljebb elutasítják.
- Te tényleg nem érzed a veszélyt, ugye, te naiv! Kivégeznek, mint a legyeket! Még csak egy perce úsztad meg a Zálogházat, feltéve, hogy egyáltalán megúsztad! Szegény, szerencsétlen!
Meglepett, hogy ezzel a témával állt elő. Már több mint egy éve történt, és őszintén szólva, rég elfeledtem. Azóta senki nem említette meg, így nem is gondoltam rá. Úgy tűnik, Annában sokkal mélyebb sebeket ejtett, mint ahogy az én lelkemben nyomot hagyott.
- Azt már rég elfelejtették.
- Azt te csak hiszed! Az egy billog, soha le nem vakarod!
Újra reszketni kezdett, átöleltem. Csodálkoztam ezen a váratlanul felcsapó hisztérián, túlzásnak éreztem, hogy egy kósza ötlet ilyen hullámokat vessen.
Mégis, mintha jeges fuvallat sepert volna végig a szobán. Szorítottuk egymást, Anna suttogott.
- Börtönbe szeretnél kerülni?
Annyira abszurd volt a helyzet, hogy csak nevetni tudtam rajta.
Mindenképpen másnap megkérdeztem Pierre-t is a véleményéről.
A vágószobában találtam meg, Dukesz Évával szabtak éppen formára egy anyagot.
- Csak egy bátor kis agitátor - hajolt a papírjai fölé.
- Az Egyesült Államokban továbbra is súlyos problémák vannak a faji megkülönböztetéssel, különösen a fekete közösségek körében - tette hozzá Éva Dukesz, aki nem bírta megállni, hogy ne vegyen részt a beszélgetésben.
- Ilyen dolgokat vállalsz? - kérdeztem döbbenten.
- Muszáj neki - válaszolt Dukesz Éva Pierre helyett. - A múltkori kis tanulmányotokat jóvá kell tenni valahogy.
Kétségbeejtően melankolikusnak tűnt a hangja. Pierre, amíg én Afrikában tartózkodtam és lábadoztam, csatlakozott a sorhoz.
- Még mindig bántják őket? - kérdeztem, miközben szégyenlősen a földre néztem.
- Az nem is izgalmas - csicsergett Dukesz Éva lelkesen. - Nálunk most be fogják zúgni!
Az asztalon egy celluloidszalag hevert, amelyre a figyelmemet irányította.
Pierre végre rám emelte a tekintetét, majd határozott mozdulattal a térdére csapott.
- Mint az a fehér polgárjogi csávó! Egy az egyben! Nézd, Éva, nem?!
Pierre hirtelen felugrott, szorosan átölelte barátját, majd gyorsan a telefonhoz lépett, hogy riasztja Zigót.
- Egy snitt, ellenfényben! Az alagsorban, a rács előtt, öt perc múlva!
Lecipelt a pincébe.
Közben elhadarta, hogy az MTI tegnapi jelentéséből kihámozta, hogy Pittsburgh-ben letartóztattak egy fickót, aki kiállt a négerek jogaiért, kép is jelent meg róla.
- Tehát, most egy kis szórakozásra készülsz, igaz?
Zigó két napágyúval célzott a háttérre, mintha csak festményt készítene. Pierre felszólított, hogy rázom meg a pince vasrácsát, és kiáltjak valami figyelemfelkeltőt.
- De mégis, mi az, ami valóban számít?
- Amit csak szeretnél! Például a Himnusz! Üvöltve a Himnusz dallamát! De ne aggódj, csak a körvonalad tűnik fel!
- Te vagy a csávó a börtönben, akit véresre vertek, és most fájdalmában vonyít! Alákeverek zenét, meg egy néger költő versét a szabadságról. Szem nem marad szárazon!
Ahogy a pincéből felfelé lépkedtem, izgalommal telve meséltem neki a Rákosi Mátyásról szőtt filmtervemet.
- Annának igaza van. Ne hívd ki a sorsot magad ellen.
- Ez csak neked jár? Te tényleg mindent kockára tettél...
- Igazán - merült el a gondolataiban Pierre -, abba majdnem belefáradtam.
Rágta a szája szélét.
- De ifjú voltam, és bohó! És különben is, mit értem el vele? Lepöcköltek a Filmhíradóhoz.
Nem szerettem volna tovább növelni a gödör mélységét.
A helyzet nem csupán annyi, hogy lepöckölték, hanem sajnos a magyar mozikban a jövő héten a néger szereplőket is brutálisan bántalmazzák a filmekben.
Így alakult, hogy egy hosszú szünetet követően ismét nekivágtunk a Várba vezető útnak, hogy felkeressük őket.
Teodóra ínycsiklandó csirkepaprikást varázsolt az asztalra, mellé pedig puha nokedlit tálalt. A vacsora kísérőjeként két palack vörösbor is felbukkant, hogy még gazdagabbá tegye az élményt. Az étkezés után kellemesen elernyedve ültünk le, Pierre pedig elővett egy Dalida-lemezt, hiszen a francia énekesnő a szívéhez nőtt. A Zorbát háromszor is újrahallgattuk, és minden alkalommal egyre inkább magával ragadott minket a zene varázsa.
Pierre a padlón hevert díszpárnákon, a lányok a pamlagon egymás mellett, én a karosszékben.
Porthos hatalmas, gömbölyű fejét ismét a cipőmre fektette, ahogyan már annyiszor tette. Körülöttünk angyali nyugalom terjengett, mintha a világ ismét visszanyerte volna azt a varázslatos harmóniát, ami egy évvel ezelőtt összekötött minket.
Az automata lemezjátszó karja lágyan felemelkedett, a zene utolsó hangjai elhalkultak, és csend borult a terembe. Egy rövid pillanatra azt hittem, hogy Pierre álomba szenderült, hiszen behunyt szemmel, karjait szétárasztva feküdt a hátán, mintha a világ minden terhétől megszabadulva pihenne.
- Mit szólsz egy fogadáshoz? - tette fel váratlanul a kérdést.
Felélénkültem. Olyan régen fogadtunk utoljára!
Egy különös pillanatban úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy végleg elengedjük a megszentségtelenített múlt terheit. A múltbeli események már mögöttünk vannak, és most tiszta lappal vághatunk neki az új kezdetnek. Teodóra, mintha az új lehetőségek szelleme fűtené, hirtelen felugrott, megragadta az üveget, és lelkesen körbejárt, hogy mindenkinek újra töltse a poharát.
Pierre továbbra is a padlón hevert, szemei a mennyezet rejtélyes mintáit kutatták.
- Hány forint lapul a zsebedben? - tette fel a jól megszokott kérdést.
Felálltam, kiforgattam a zsebeimet. Egy ötvenest és két húszast találtam.
Kilencven, a szám, ami mögött sok élmény és emlék rejlik.
- Tedd a kisasztalra - mondta Pierre, és feltápászkodott. Teodórára nézett, aki kifutott a konyhába, egy fiók csapódását hallottuk, majd visszatért egy százforintossal. Szó nélkül odahelyezte a pénzt a komódra az én kilencvenem mellé.
- Nem túl nagy suska, de mindegy - volt valami fenyegető hangsúly Pierre szavaiban, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. - Kis pénz, kis tét.
Füttyentett.
Porthos hirtelen felugrott, és szinte szélsebesen átszaladt a tájon, hogy közel kerüljön hozzá.
- Kérlek, hozd ide a stoppert!
Teodóra azonnal átszaladt a szomszédos szobába, és hozta, amit keresett. Különös, szinte kórszerű érzés kerített hatalmába, mintha egy jól megkomponált színielőadást figyeltem volna, amelyet már számtalanszor átszelt a próbák fénye.
- Na - mondta Pierre elégedett mosollyal az arcán -, mit szólnál egy fogadáshoz? Persze csak ha van kedved. Ha én egy percen belül rá tudom venni Porthost, hogy neked esne, akkor a pénz az enyém. Ha viszont nem sikerül, akkor te viszed haza a nyereményt.
Egyszerűen elállt a lélegzetem.
Porthos volt a legkedvesebb és legjámborabb kutya, akit valaha ismertem. Olyan hűségesen állt mellettem, hogy néha azt éreztem, mintha a tenyeremből táplálkozna. Amikor csak felugrottam a barátaimhoz, mindig hoztam neki valami finomságot, például kekszet. Néha már-már zavarba ejtő volt, ahogy a nyelvével boldogan nyalogatta az arcomat, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy mennyire örül nekem.
- Uszítani? - ámultam el.
- Nem érted a kifejezést? Uszít, azaz harapásra ingerel. Körülbelül ezt jelenti. "Volt pedig a hídnál hat erős szelindek, utána uszíták a bikának mindet." Te végezted el a bölcsészkart, nem én.
Később utánanéztem. Pierre tűpontosan idézett a Toldiból. Kilencedik ének, negyedik strófa.
- Kicsit megnehezítem a dolgom azzal, hogy időhatárt szabok magamnak. Mindössze egy lusta percecskét adok magamnak. Szerintem ez egy fair kihívás.
- Megbuggyantatok! - pattant fel Anna a díványról olyan hevesen, hogy a poharából kilöttyent a vörösbor a padlóra.
Teodóra egyetlen pillantást sem vetett a körülötte zajló eseményekre. A szemei különös fényben ragyogtak, mintha egy titkos világ titkait őriznék.
- Kezdhetem? - érdeklődött, miközben a levegőbe emelte a stoppert, mintha csak egy verseny kezdetét jelezné.
Nem a dolog értelmetlensége keltett bennem kételyt. Máskor is fektettünk pénzt a legabszurdabb helyzetekbe, hiszen ez volt a párbajaink igazi lényege. Azonban a Pierre-ben hirtelen fellángoló indulat sokkal inkább megijesztett. De nem tudtam elmenekülni előle.
- Elindult a tét!
Pierre gúnyosan felnevetett. Számtalanszor volt már szerencsém látni, ahogy cinikus mosollyal az arcán nevet, de ez a nevetés teljesen más volt.
Pierre hirtelen a padlóra huppant, és azonnal magához ölelte a kutyát. Bal karjával lágyan a fülét kezdte simogatni, mire Porthos elégedett morrantással jelezte, hogy mennyire élvezi a fültőjének kényeztetését. A kutya szemeiben a boldogság csillogott, miközben Pierre keze finoman cirógatta a fülét.
Pierre a jobb kezével átnyúlt a dog hasa alatt, és megragadta a nemi szervét.
Ez idáig eszembe se jutott, hogy Porthosnak farka van. Persze tudtam, hogy hím, de ennek semmi jelentősége nem volt. Még állatléte sem foglalkoztatott, hiszen Porthost hozzánk hasonló lénynek tekintettem, mondhatnám néma házibarátnak, akiben az a meglepő, hogy nem szólal meg. Mindenesetre Porthos fütyköse Pierre kitartó, ritmusos masszírozásának eredményeképp jelentősen megnőtt.
Alig telt el tíz másodperc.
A kutya zihálva állt meg, mintha hosszú kilométereket teljesített volna, izmai a tompora körül megfeszültek. Hatalmas teste szinte hullámzott a fáradtságtól.
Anna hirtelen felkiáltott, és a villamos csendjét olyan élesen hasította át, mint egy jajszó az éjszakában.
Pierre szeme nem hagyott békén, mintha valami varázslattal akarta volna elbűvölni a lelkem.
Közben jobb keze fáradhatatlanul dolgozott. A kutya egyre mélyebbről morgott. Aztán hátsó lábait beroggyantotta, szinte már ráhasalt a földre, nyilvánvalóan ugrásra készülődött.
- Kóstold meg! Ugrálj! - suttogta Pierre a füléhez közel.
Másfél méterre ültem, összekapcsolódott a tekintetünk, Porthosé és az enyém. A dognak egyszerre felcsúszott a pofazacskója, kivillant az ínye, és látni lehetett a fogait. Vicsorított. El nem tudtam képzelni, hogy egy állati pofában ennyi fog megbújhat.
- Harapd szét! Ugrás! - suttogta Pierre, a hangja egyre feszültebbé vált.
A keze szüntelen mozgásban volt, mint egy táncos, aki éppen a színpadon improvizál.
Porthos gyakorlatilag egy félelmetes véreb formájába transzformálódott. Teste íjként feszülten megfeszült, pofáját kitátva, negyven kilónyi izomereje összegyűlt, hogy rám támadjon, és darabokra tépjen.
- Marcangold! Rajta!
Porthos szélesre tátotta száját. A torkának mélyén, mint egy titkos kapu, feltárult előttem a világegyetem. Egy határtalan üresség hívogatott, várva, hogy belépjek azon a túlsó oldalon.
- Nyertél! - kiáltottam fel, miközben megpróbáltam elfojtani a feltörni akaró könnycseppeket.
- Na, végre! - nevetett Pierre, miközben elengedte Porthos hímvesszőjét, és határozottan rácsapott a kutya hátára. - Most már a helyedre kerülsz!
Porthos, mintha bűvöletből térne magához, leszegte a fejét, szédelegve, imbolyogva elindult az előszobában kialakított vacka felé. Látszott, hogy meg van zavarodva.
- Csak 47 másodperc - suttogta Teodóra, miközben a kezében tartotta a stoppert, hogy megerősítse szavainak súlyát.
Pierre már a komódnál állt, elégedetten gyűrte a zsebébe a bankjegyeket.
- Ha ezt órabérben végezném, kényelmesen megélhetnék belőle. Milyen szakma lehetne ez? Esetleg kutyák tréningezése? Vagy a párzási előkészületek irányítása? Esetleg fedeztetési tanácsadás?
Anna szemébe néztem, és ő is viszont tekintett rám.
Szavak nélkül is megértettük a helyzet sürgősségét: minél előbb távoznunk kell innen.
- Az mindegy. Nem látok bele az ő kusza, beteg agyába, de nem is érdekel.
Próbáltam elmagyarázni Annának, hogy Pierre bátorságpróbának vetett alá, amin megbuktam.
Nem az a fontos, hogy Porthos rám támadt volna-e, vagy sem, hanem az, hogy gyáva voltam megvárni a megfelelő alkalmat.
- Ugyanerről beszélek én is - replikázott Anna -, le akart téged győzni valamiben, és megtalálta az alkalmas területet. Egy lényegtelen, ezredrangú ügyben bizonyított valamit. Összecsináltad magad, na bumm! Ráadásul soha nem tudjuk meg, hogy ő nem adta-e volna fel még korábban!
Nem gondoltam volna, hogy Anna ráérez a boszorkányos fogadás valódi lényegére. Ő mindenképpen valamilyen létező és jól körvonalazott képletbe próbálta beszorítani Pierre kiszámíthatatlan cikcakkjait. Én viszont már egy ideje letettem erről az elképzelésről.
Ezúttal mélyen megérintett, hogy Pierre és Teodóra tandemje mennyire zökkenőmentesen működött együtt. Csodálattal és egy kis irigységgel figyeltem, ahogyan tökéletes összhangban mozogtak. Felmerült bennem a kérdés: miért hiányzik Anna és köztem ez a fajta mély, játékos szinergia?
