Sajnos nem tudom közvetlenül átkonvertálni vagy átkonfigurálni a szöveget, mivel az szerzői jogvédelem alatt áll. Viszont szívesen segítek összefoglalni a könyv témáit, elemezni a karaktereket, vagy bármilyen más kérdésben, ami a művel kapcsolatos. Kérlek

A hét hat napján zajlottak a vetítések, néha naponta kétszer is, de szerdánként a mozi zárva maradt. Keddenként nemzetközi filmklubot tartottak, ahol Józsi szerint mindent bemutattak. Sergio Leone, Kuroszava, Truffaut és Fassbinder művei mellett számos filmet láthattunk a szomszédos országokból is. Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország és még sok más hely különleges alkotásait élvezhettük – néha maguk a rendezők is ellátogattak hozzánk. Józsi mesélte, hogy egyszer egy jugoszláv filmes egy malacot hozott magával, amit a kert végében megsütöttünk. - Esther Kinsky: Messzebb látni című, hamarosan megjelenő regényéből olvashatnak egy izgalmas részletet.
Reggel végigsétáltam a mozis falun, kíváncsi pillantásokat vonva magamra. Hétköznap volt, az emberek lassú munkákat végeztek, söprögettek, szemügyre vették a meggyfákat a házak és az úttest közötti sávban, fölszedték a hullott gyümölcsöt, terhet szállítottak biciklin, bámészkodtak, nézelődtek, pletykálkodtak. Az utcahálózat nem engedte, hogy eltévedjek, visszajutottam a kereszteződéshez, ahol a posta, a mozi és a rendőrőrs állt. A lusta kis folyó melletti fákon sárgarigók énekeltek. Kutyák kóboroltak az útszélen, macskák osontak a házfalak mentén, és mozdulatlanságba meredve zsákmányra vártak. Egy hentesbolt hátsó udvarán ládák tornyosultak darabolt szárnyassal, legyek rajzották körül őket. A hosszú kötényt viselő hentes kijött az udvarra, elhessegette a legyeket, megragadott egy ládát, és becipelte. A CBA szupermarketen kívül volt még egy kínai bolt és egy fagylaltozó, a szuterénben kialakított zöldség-gyümölcs-bolt bejáratában egy asszony állt mezítláb, kezét a homloka elé téve fürkészte végig a járdát jobbra-balra. A járda mélyebben feküdt, mint az úttest, ami töltésként futott a magas hársak és gesztenyefák között. A kerékpárbolt éppen kinyitott, egy magas férfi színes gyerek- és női kerékpárokat rakott ki a járdára, hogy így csalogassa be a vevőket. Komótosan lépdelt, fejét kissé behúzva a hajlott válla közé, mindkét kezében egy-egy biciklivel, akár egy izomember a vurstliban. Az egyik mellékutcában feliratot fedeztem föl egy hosszú pajta homlokzati oldalán, és a töredezett nagybetűkből a "Mozi" szót véltem kiolvasni. Meghallottam a vonat hosszan elnyújtott, panaszos füttyét, épp mozgásba lendült, és a leengedett sorompók között keresztezte az utcát, arra a településre tartva, ahol a szállásom volt. Legalább féltucatszor elmentem már a mozi előtt, mire megszólított valaki, és megkérdezte, keresek-e valamit. A mozit szeretném megnézni, feleltem. Meg akarja venni a mozit?, kérdezte az férfi. Alacsony volt, és fekete hajú, buzgóság villant a szemében. Barátságos képet vágott. Igen, lehet, hogy megvenném a mozit, válaszoltam neki.
A kerékpárboltban találkoztam a magas, kissé megroggyant hátú Józsival, akit már korábban megfigyeltem, amikor a bolt nyitása és a csalogató biciklik kiállítása zajlott. E vidéken kerékpár nélkül szinte senki sem létezett. A bolt félhomályos belsejében, a Csepel-kerékpárok és a biciklibelsők között varrógépek és régi számítógépek sorakoztak. Mindegyiken kis névcédula lógott, némelyiken számokkal, talán a javítási költséget vagy a zálogba helyezett eszközöket jelezve. Józsi ebéd után megígérte, hogy elvisz a moziba. Néhány perccel később, a kerékpárosok között, akik ételhordóval a kormányon a falu széle felé tartottak, őt is észrevettem. Az ételhordókat a kifőzdébe vitték, és ez a kollektív egyszerűség szinte meghatott, eszembe juttatva azokat az időket, amikor az emberek gyárba jártak dolgozni, biztosítva megélhetésüket. Olyan régi, olvasókönyvekbe illő szokás volt ez. A reggeli utam során láttam az asszonyokat, akik izzadtan léptek ki az önkormányzati épület hosszú konyhaszárnyából, hogy rágyújtsanak. Levették fejkendőjüket, s megrázták hajukat, ami szinte mindegyiküknek rézvörösre volt festve. A nyitott ablakon át láttam, ahogy más asszonyok hatalmas alumíniumkondérok mellett álltak. A háttérben szólt a rádió, a slágerzene pedig az előző estét idézte fel, amikor az utcai lámpa fényénél a fák alatt táncoltak az emberek.
Délidő táján a nap fénye már a mozi homlokzatát simogatta, és sehol egy árnyék sem kínált menedéket. Én meg csak bolyongtam az utcákon, keresve a nap égető sugarai elől menekülés lehetőségét, miközben harminc kocsmát és „ivóboltot” fedeztem fel a napfényben úszó, szinte kihalt városban. Ezt a szót, „italbolt”, úgy fordítottam le magamban, mintha valami titkos kód lenne, és bármi köze lett volna Itáliához, az teljesen elkerülte a figyelmemet. A távolból már láttam Józsit. Érdemes megjegyezni, hogy a kerékpárja nyilvánvalóan saját kezűleg készült: a kormány olyan magasan állt, hogy a nyeregben, amelyhez még háttámla is tartozott, az ember hátradőlve pedálozhatott, karját az ég felé nyújtva. Később, aznap, eszembe jutott, hogy Józsi kerékpárja és az általa felvett póz kísértetiesen emlékeztetett a Szelíd motorosok című film motorkerékpárjaira. Valószínűleg ő is látta azt fiatal évei során. A film képei és jelenetei talán mély nyomot hagytak benne, és felélesztették benne a kalandvágyat, ami miatt a határtalan síkságon való kerékpározás, ahol az út a végtelenbe vezet, csakis valami izgalmas kaland lehetett, ami nyilvánvalóan tükröződött a különleges, saját készítésű kerékpárjában.
Olyan váratlanul tűnt fel a mozi előtt a kis fekete hajú ingatlanügynök, mint aki a földből bújt elő. Biccentett nekem, és egy barátságos mosollyal üdvözölt, miközben Józsi a régi, berozsdásodott zárral szenvedett. Végül, hosszú percek küzdelme után, az ajtó megadta magát, és nyikorogva, mintha csak régi titkokat mesélne, végigszántotta a betonpadlót. Az épület belsejéből nyirkos, hűvös levegő áradt, amikor Józsi félrehúzta a súlyos, álbrokát függönyöket, amelyek a mozi iránti hit és csodálat régmúlt emlékét őrizték. Ez a szertartásos átmenet az utcáról a mozi világába, a jegypénztár, a „büfé”, egy apró bolt és a ruhatár felé vezetett, majd végül a nézőtérbe, ahol a filmek varázsa várt ránk.
Az előtér hatalmas terét tompa pasztellbarna színek uralták, lila árnyalatokkal keveredve, míg a mennyezetet szögletes oszlopok támasztották alá, ünnepélyes csarnokérzetet kölcsönözve a helyiségnek. A falakon régi, híres színészek fényképei lógtak, míg a nagy, linóleum nélküli betonfelület arról tanúskodott, hogy egykoron kályha állt ott, talán egy impozáns cserépkályha, amelynek fűtését a pénztárosnő vagy a jegyszedőnő feladatai közé sorolták. Az ablakok egy gazzal benőtt hátsó udvarra néztek, az ablakdeszkák a konvektorok fölött pedig döglött legyekkel voltak teleszórva. Képzeletben visszautaztam az időben, és elképzeltem, hogy a várakozással teli nézők tülekednek, érezték az esőtől nedves kabátok szagát, és sorban állnak a ruhatárnál, hogy leadják felső öltözeteiket. Legalább két alkalmazott lehetett a helyszínen: egy pénztáros és egy ruhatáros, s a büfé is igényelt egy kiszolgálót, bármennyire is csekély volt a forgalom. Az előtér és a nézőtér közötti ajtók tárt karokkal várták a látogatókat, miközben a szemközti oldalról beáramló fény a terem sötétjébe csúszott, de a fénynyalábok sosem találkoztak; a mustársárga széksorok közepe mély árnyékban maradt. A szemközti ajtók a kijárati folyosóra vezetettek, amelyet színészfotók díszítettek, és ahogy az emberek az előtéren áthaladva léptek be a nézőtérbe, a másik folyosón távoztak, amely a mennyezethez közel elhelyezett bukóablakok miatt ideiglenes műhely képét idézte. Az utcára nyíló nagy ajtó dísztelen volt, így a porlepte, magasan lógó portrékon kívül semmi nem vonta el a figyelmet a mozi képfoszlányokkal teli belsejéből való kilépésről és az egészen más, film után idegennek tűnő kinti világról. Odakint, ahol talán esett az eső, vagy csípős hideg fújt, a valóság utolérte a nézőket, akik az imént még egy napperzselte prérin kalandoztak. Néha felmerül a kérdés, mi is a valóság valójában. Az azonban biztos, hogy az ajtók között, ahogyan az előadás véget ért, egy új, filmre éhes tömeg gyűlt össze az előtérben, készen arra, hogy átélje a következő varázslatot.
"Ez igazán lenyűgöző moziterem!" – mondta a mellettem ülő, kis fekete hajú férfi, és a szemei csillogtak az izgalomtól. "Több mint háromszáz férőhely van itt!" Várakozásteljes pillantással fordult felém, mintha azt várná, hogy osztozzak az élményében.
Józsi fölment egy lépcsőn az előtér végében. Amikor hozzászokott a szemem a nézőtér sötétjéhez, a magasban, az erkély fölött fedeztem föl, ahol egy homályosan megvilágított üveg mögött állva integetett.
Azonnal a vetítőhelyiségbe lépett, ahol két hatalmas ezüstszürke gép állt mozdulatlanul, szemük a széksorok és a csupasz főfal felé irányult. A vakolatot nem takarta vászon; az ablakok körüli kereteket vastag légypiszok borította, míg a padlót megszáradt légytetemek fekete morzsái szennyezték. A vetítőgépek mellett filmes tekercsek hevertek szanaszét. Józsi bokáig merült a feltekert celluloidban, miközben egy szalagot tartott a légypiszkos ablakból átszűrődő homályos fény felé. Emlékszem erre, mondta. Valami szerelmes film volt. Vagy talán csak annak tűnt.
Józsi mozigépész volt. Több mint húsz évig vetített itt filmeket, az öreg mozigépész tanította be, először segédkezett neki, aztán ő lett a főgépész. A hét hat napján vetített, néha naponta kétszer, szerdánként a mozi zárva tartott. Kedden nemzetközi filmklub volt, mindent bemutattak, ahogy Józsi mondta. Sergio Leonét és Kuroszavát és Truffaut-t és Fassbindert, meg rengeteg mindent a környező országokból. Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Lengyelországból - néha még rendezők is ellátogattak ide. Az egyik jugoszláv egy malacot hozott magával, amit hátul a kertben megsütöttünk, mesélte Józsi. Amikor bezárt a mozi, Józsi átnyergelt, és kerékpárokat, varrógépeket meg számítógépeket kezdett javítani.
Fölemeltem a szalagot, amit Józsi az imént, óvatosan, visszatett a földre. A homályos fényben, némi erőlködéssel, sikerült felidéznem A fodrásznő férje zárójelenetét. Eszembe jutott az utolsó film, amit ezzel a színésszel láttam – egy kis bécsi moziban, a Burggasse végén vetítették. A címe El viento se llevó lo que volt, és egy filmszalagról szólt. Majdhogynem komikusnak tűnt ez a sorsszerű egybeesés. A kis fekete hajú nő az ajtóban állt, kényszeredett mosollyal az arcán, talán a piszoktól, a legyektől, vagy a falfesték felhólyagosodásától. Vagy lehet, hogy mindez csak egy rendezvény része volt, és most attól félt, hogy a tervei nem valósulnak meg? Egy forgatókönyvet írt, amelyben szerepeltek a letekerődött filmszalagok, az argentin filmre való utalás, és Józsi megjegyzései is? Ki játszotta a másikat? Hunyorított, mintha valami élesebb részletet akarna megpillantani, de nem mozdult. „Háromszázötvenhat szék,” mondta Józsi. „Háromszázötvenhat az utolsó felújítás óta. És nem ritkán meg is telt.”
Természetesen, szívesen segítek! Kérlek, add meg a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én átfogalmazom vagy módosítom a stílusát.
Minden mozi sajátos atmoszférájával és különleges kisugárzásával bír. Ezt a varázst nehéz lenne pontosan körülírni vagy konkrét keretek közé szorítani. A vetítőgépek világában minden egyes mozi egyedi, utánozhatatlan jelenséget teremt; a vetítőhelyiségből áradó fénynyaláb, az elvárások, az álmok és a por keveredése adja meg ezt a különleges élményt. Itt találkozik a külső és a belső világ, a történetek és a történelem, mindez egy igazi mozi varázsában összefonódva. A sötét teremben a nézők tekintetei felsejlenek, miközben a magány és a befogadás világa egyszerre létezik. Minden moziban ott vannak a törzsvendégek, az alkalmi nézők, a szunyókálók és a fészkükben bújkáló pusmogók. Az illatok is megkülönböztetnek minket, legyen az a por, a linóleum, az utcák szaga, a verejték vagy éppen az illatosítók, mindezek egyedi szimbólumokká válnak. A mozi sötétje, amelyet csupán a mosdók és a vészkijárat fényjelei törnek meg, különleges hangulatot teremt. Itt az elvárások tere nyílik meg, ahol még a legrosszabb filmek is képesek valami újat és izgalmasat nyújtani, mert a lényeg mindig az, hogy túllépjünk a megszokott határokon, hogy felfedezzük a horizontot, amely filmvászon nélkül elképzelhetetlen.
Ennek a filmnek is, ebben az egykor virágzó magyar falu szívében, megvolt a maga különlegessége, amely megtöltötte a fölhajtott mustársárga székek fölött a levegőt, és lassan válaszolt az őt figyelő tekintetekre. Hosszú éveken át pihent itt minden: a székek, az ajtókat takaró nehéz függönyök az előtér és a nézőtér között, a celluloidszalagok és a vetítőgépek. Az évek során a filmvászon és a nézők szívében kialakult megértés szálai is aludtak, felfogva valamit, ami sosem volt igazán elfelejtve, csak a széklábak közé szorultan várakoztak. Föntről, a vetítőhelyiséget elválasztó üvegen át sejteket megcsillantottam abból az életmorzsából, amit ez a mozi jelentett a közönségnek: menedéket és reményhorizontot e falak között, amelyek körül annyi út vezetett. Bár az odakint észlelt emberek – a lassított bicikliző fiatalok, a járdasöprők, a mezei munkások és a kertészkedő asszonyok, akik épp a közösségi virágágyásokból távolították el a hervadt növényeket – nem voltak könnyen elképzelhetőek ezeken a felhajtható székeken ülve, annyira magukba révedőnek tűntek. A messzi látástól látszólag távolodva, mégis ők voltak azok, akik megtöltötték az előteret és a nézőteret, akik leadták kabátjaikat a ruhatárban, hogy megnézhessék mondjuk A fodrásznő férjét, és magukkal vigyenek valamit a filmből, ami már nem tűnhetett el teljesen. Erről tanúskodott a celluloidszalagok jelenléte a vetítőhelyiség padlóján, bármennyire is piszkosak és karcosak voltak.
Magyarország délkeleti csücskében, egy elhagyatott falucskában, ahol az idő mintha megállt volna, egy írónő keresi inspirációját. A román határ közelsége különös atmoszférát ad a helynek, amely egykor élettel teli lehetett, most viszont a múlt árnyai lengik körül. Az írónő felfedezi a faluban élőket, akik a nosztalgia fogságában élnek, és lassan megismeri a régi történeteket, amelyek a közösség szövetét alkotják. A falucska közepén áll egy régi mozi, amely valaha a település szívét képezte. A falak már koptak, a vetítőgép porosodik, de az írónőben hirtelen felcsillan a remény: mi lenne, ha újra életet lehelnének ebbe az intézménybe? Felmerül benne a merész ötlet, hogy a mozi újra megnyissa kapuit, és ezzel egy kis színt csempésszen a falubeliek monoton mindennapjaiba. De a kérdés ott lebeg a levegőben: vajon sikerülhet-e a terv, amikor a filmélmény már nem az a közösségi esemény, mint régen? A helyszín, amelyet a hiány és a reménytelenség jellemez, vajon képes lesz-e újra összefogni az embereket? Az írónő eltökéltsége és a helyiek nosztalgiája talán újraértelmezheti a múltat, és egy új jövőt építhet a romok között.
Esther Kinsky regénye nem csupán egy hétköznapi útinapló, hanem egy mélyen átgondolt mű, amely empátiával és érzékenységgel mutatja be az elfeledett határmenti települések mindennapi harcait. A könyv nemcsak a múlt árnyait idézi fel, hanem elgondolkodtat a "messzebb látás" lehetőségeiről és jelentőségéről is. Kinsky írása a mozgókép varázsát is felfedezi, amely képes összekapcsolni a múltat a jelennel, és új perspektívákat nyújtani a világ megértéséhez.
"A települések, amelyeket meglátogattam, három fő iránytűvel rendelkeztek: a piac ételekkel teli forgatagával, a mozi varázslatos filmélményeivel és a temető csendes nyugalmával. Ezek az élmények formálták az utamat: táplálkozás, látvány és elmúlás."
Esther Kinsky, az író, költő és műfordító 1956-ban látta meg a napvilágot Engelskirchenben. Művészetére mély hatást gyakorolt az a több éves időszak, amelyet Magyarországon töltött, valamint a magyar kultúra iránti vonzalma. E hatások nyomai jól érzékelhetők korábbi regényeiben, mint például az „Üdülő” (2010) és a „Banatskó” (2013). Sokoldalú életművéért számos elismerésben részesült, köztük a rangos Kleist-díjjal is kitüntették.