"Ez a találkozó minden szempontból felülmúlta az eddigi összecsapásokat, és joggal nevezhetjük az évszázad mérkőzésének."

Orbán Viktor által használt nyelvezet mára elavulttá vált, nem alkalmazható az új kihívásokkal teli vitákban. Az a retorika, amely a Millenárison a közönség előtt még hatásosnak bizonyult, a televíziós stúdiókban már nem biztos, hogy megállja a helyét. Nem nehéz arra következtetni, hogy a miniszterelnök ezt valószínűleg maga is érzi. Legutóbbi sikerélményei elmaradtak, és brüsszeli fellépései is inkább nevetségesnek tűnnek, mint meggyőzőnek. A békemissziója valójában kudarcot vallott: nem azért, mert a háború továbbra is tart, hanem mert a kezdeményezésének hiányzott a komoly tartalom. Az elképzelései nem voltak kellően kidolgozottak, ráadásul többször is Putyinnal keresett kapcsolatot, majd végső elkeseredésében Zelenszkijhez fordult. Békefelhívása pedig inkább a háttérben zajló alkudozásokra épült, mintsem valós párbeszédre. Kijevben nem tudták komolyan venni, Moszkvában pedig nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták.

Első útján Putyin úgy állította be, hogy az unió képviseletében jött: Orbán először a vállát vonogatta, nem mondott se igent, se nemet, aztán hetekkel később uniós nyomásra elmondta, hogy a szervezettől nem volt felhatalmazása. Soros elnökségének ideje alatt keresztbe tett több uniós határozat megszületésének, ellátogatott a "türk" államok hegyi-karabahi ülésére, majd Kínába, végül pedig Donald Trump elnökkel találkozott annak floridai birtokán. Mindeközben újabb köztörvényesnek adott menedékjogot, de ez már nem is újdonság. Magyarország uniós elnökségének legreménytelibb eleme az volt, hogy lejárt. Most ott tartunk, hogy sem a varsói magyar nagykövetet, sem Orbánt nem hívták meg arra a gálaeseményre, amivel Lengyelország soros EU-elnöksége indult. Az eseménnyel egyibőben Rogán Antal miniszter a Magnyitszkíj-listára került.

A megválasztott elnök határozottan úgy véli, hogy erős felhatalmazást kapott, nem csupán a belföldi politikai ügyekben, hanem a nemzetközi porondon is. Trump világképét alapvetően egy üzleti szemléletmód határozza meg, amely a "dollars-and-cents" megközelítésen alapul. De vajon milyen alapelvek és célok vezérlik Trump külpolitikáját? Az elnök a személyes kapcsolatokban és a kétoldalú diplomáciában hisz leginkább, mivel úgy véli, hogy ezek révén gyorsabb és hatékonyabb megoldások születhetnek, mint a bonyolult multilaterális tárgyalások során. Trump szemlélete szerint a közvetlen, személyes interakciók nagyobb rugalmasságot és azonnali válaszokat tesznek lehetővé, míg a nemzetközi fórumok gyakran lassúak és bürokratikusak. Trump 1.0 és Trump 2.0 között a világpolitikában jelentős változások mentek végbe. Az első ciklusában Trump agresszív kereskedelmi politikát folytatott, míg a második ciklusra már egy újfajta megközelítést és stratégiát igyekezett kialakítani. Az általa hirdetett "Amerika először" politika keretében a globális gazdasági versenyhelyzetekre és a nemzeti érdekre helyezte a hangsúlyt. Egy kérdés azonban továbbra is nyitva áll: vajon Trump vámközpontú politikája valóban globális vámháborúba sodorja a nemzeteket? Az agresszív vámintézkedések révén Trump célja a hazai ipar védelme és a kereskedelmi mérleg javítása, de ezek a lépések könnyen nemzetközi feszültségekhez vezethetnek, amelyeket a világ vezetői nem nézhetnek tétlenül. A jövő tehát kérdésekkel teli, és a válaszok keresése folytatódik.

Dicső fajunkat újabb halálos veszedelem, ezúttal antibiotikum-rezisztencia fenyegeti, evvel az információval Dame Sally Davies, Anglia korábbi tisztifőorvosa hozakodott elő, ő pedig bizonyára nem a levegőbe beszél. Hanem inkább a levegőről, ezt úgy kell értenünk, hogy a rezisztens baktériumok terjedése nem ismer határokat, hordja őket a szél mindenfelé, ebből fakadóan pedig az antimikrobiális rezisztencia - a továbbiakban AMR - nevű új jelenség követel helyet magának az emberiségre leselkedő legújabb és leghalálosabb veszedelmek között.

Hamarosan elérkezik az az idő, amikor a legbanálisabb fogtömés is élet-halál kérdésekké nőheti ki magát, minden velejárójával együtt. Olyan zord időszakok várhatnak ránk, amelyekkel még a legkitartóbb elődeink is nehezen birkóztak meg, noha ők is átéltek már nem egy megpróbáltatást. E mindez azonban nem valamiféle átok nyomása alatt fog ránk nehezedni, hanem dicső fajunk prométheuszi erőfeszítéseinek gyümölcseként, vagy ha úgy tetszik, jutalmául hullhat ránk, sőt, egyesek szerint már meg is érkezett.

Bár a szentimentális alcím mögött bújkáló érzések ellenére ez az írás nem egy végső búcsú, hiszen Szerbia és Vajdaság fővárosában remek emberek élnek. Inkább a szép emlékeknek és az egykori hangulatnak szeretnék tisztelegni. Ami volt - még ha nem is minden pillanata volt felhőtlen -, az most már csak halvány nyomokban él tovább e limesen épült településeken.

Az ilyen jellegű útleírásoknak természetesen megvannak a maguk árnyoldalai. A Balkán, vagy inkább annak kapui, különösen a törökök visszavonulása óta, a 19. század második felétől kezdve, a keleti kultúrák iránt érdeklődő utazók kedvelt célpontjává váltak. A kilencvenes évek ex-jugoszláv háborúi alatt pedig igazán felpörgött a turizmus, és noha ekkor már a televízió uralta a médiát (még az internet és a közösségi platformok szinte ismeretlenek voltak), a nagy írók is szívesen merültek el a régió sötét valóságában, persze a biztonságosabb távolságból. Például Peter Handke, aki 1995 novemberében látogatott Szerbiába, előszeretettel osztotta meg pozitív benyomásait a „Téli utazás a Duna, a Száva, a Morava és a Drina folyókhoz” című esszéjében. Bár hagyományosan a szerb oldalra állt, Milošević iránti lelkesedése szinte már rajongásnak számított, sőt, még Radovan Karadžić költeményei is felkeltették az érdeklődését, mivel úgy gondolta, hogy egy gonosz ember versei is lehetnek értékesek. Arkan felesége, a népszerű szerb népdalénekesnő, Ceca dalait is szívesen hallgatta. Az autentikus életérzést a nemzetközi szankciók következtében kialakult szegénység, a maffiagazdaság és az erőszak világában találta meg, és úgy látta, hogy az igazi ősiség abban rejlik, ahogyan az út mentén, a nehéz körülmények között, kétliteres palackokban árulják a benzint a küzdő szerbek.

De végül is világossá vált számomra, miért is tekintette Handke Szerbiát rózsaszínű szemüvegen át: éppen akkor ünnepelte nászútját szerb feleségével. Ilyen körülmények között szinte lehetetlen higgadtan nézni a háború pusztításaira, és érzelmektől mentesen navigálni a tragédiák által formált tájon. Pedig...

2020-ban jelent meg az első, 2024 októberében pedig utolsóként - a kronológiát felborítva - a viktoriánus és modernista irodalmat tárgyaló ötödik kötete Az angol irodalom története című hétkötetes sorozatnak a Kijárat Kiadó gondozásában, így lezárult a 2010-ben elindított nagyszabású vállalkozás. A munka mérlegéről Bényei Tamás irodalomtörténészt, műfordítót, a Debreceni Egyetem angol tanszékének professzorát kérdeztük, aki 2017-ben vette át a főszerkesztői feladatokat, és koordinálta a közel ötvenfős szerzői gárdát, miután Kállay Géza, a projekt megálmodója váratlanul meghalt.

Nemrégiben egy izgalmas ankét zajlott a legszebb válogatott-gólokról, és az eredmény igazán megérintett. A győztes helyezést - holtversenyben - Bene Ferenc és Farkas János csodálatos megmozdulása kapta, mindkettő egy emlékezetes 1966-os vb-mérkőzésről, a magyar-brazil összecsapásról, ahol a végeredmény 3:1 lett. Ez a két gól igazán különleges helyet foglal el a szívemben.

Tudósítottam nyolc világ- és nyolc Európa-bajnokságról, valamint huszonöt BEK- és BL-döntőről, nem is beszélve a közel 400 válogatott mérkőzésről és a számtalan bajnoki, illetve kupatalálkozóról. De a legemlékezetesebb számomra az a mérkőzés, amit csupán a képernyőn keresztül élhettem át: a magyar-brazil összecsapás Liverpoolból.

Magyar futballcsapat az én életemben soha máskor nem nyújtott olyan fenomenális teljesítményt, amilyet 1966. július 15-én a Goodison Parkban produkált. Ihletett egy és háromnegyed óra volt este fél nyolctól, honfitársaink egyike sem érdemelt volna 8-asnál rosszabb osztályzatot. Akadt olyan vidéki napilap, amely azt írta: "Gelei, Mátrai, Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi, Bene, Albert és Farkas játéka élményszámba ment." (Hogy Mathesz és Rákosi miért maradt ki, az rejtély, de jellemző hogy kilenc hőst sorolt fel az újság.)

Az orgánum nem vetette el a sulykot. Az ITV angol televízióban azt mondták a lehengerlő kilencven percről: "Ez volt a meccsek meccse, immár ez az évszázad mérkőzése."

A Daily Mirror hasonlóan lelkes szavakkal illette a mérkőzést: "Ez minden idők legfantasztikusabb összecsapása!" Az esemény értéke pedig valóban kiemelkedő volt. Brazília legjobbjai tizenkét éve veretlenek a világbajnoki mérkőzéseken, az előző két vb-t is hibátlan teljesítménnyel zárták, és az 1954-es vereségüket (2:4) szintén hazai riválisaik ellen szenvedték el. Kétszeres világbajnokaik, mint például Gilmar, Djalma Santos, Bellini és Garrincha, mind ott voltak a pályán. Emellett a 1970-es vb három aranyérmes játékosa, Gérson, Tostão és Jairzinho is bemutatkozott.