Félezer kilométert tett meg Winston Churchill, miközben a szabadság felé tartott.

Az éhezéssel és a betegségekkel is szembe kellett néznie a brit katonáknak Burmában

1874. november 30-án született a Marlborough hercegek vidéki rezidenciáján, a woodstocki Blenheim kastélyban. Ősei közt volt John Churchill, Marlborough első hercege, a spanyol örökösödési háború híres hadvezére, s Francis Drake, a kalóz-tengernagy is.

Anyja egy amerikai bankárlány, apja Lord Randolph Churchill, a konzervatív párt képviselőházi vezére volt, aki pályája csúcsán a pénzügyminiszteri címig jutott.

Winston szülei, akik mindig elfoglaltak voltak, ritkán szántak időt a fiukra. Az iskolai teljesítménye gyenge volt, csupán az angol nyelvben tudott kiemelkedni, ám ezzel együtt selypített is. A népszerű hiedelemmel ellentétben soha nem szenvedett dadogástól; beszédhibáját a kitartó gyakorlás és akaratereje révén sikerült leküzdenie.

Hosszas küzdelem árán sikerült bejutnia a híres Sandhurst katonai főiskolára, ahol huszárhadnagyként zárta le tanulmányait. Megfigyelőként tevékenykedett a spanyol-amerikai háborúban, és Kubában nemcsak a harcokban vett részt, hanem a szivar és a szieszta élvezetére is rátalált. Szolgálatai során Indiában és Szudánban is megfordult, gazdagítva tapasztalatait. 1899-ben, a búr háború kitörésekor úgy döntött, hogy leszerel, és haditudósítóként folytatja pályafutását.

Az ijfú Winston Churchill huszár egyenruhában (1895)

Néhány hét elteltével hadifogságba került, de nem adta fel: sikerült megszöknie a fogolytáborból, és 500 kilométert gyalogolva eljutott a portugál területre. Ott a brit hadsereghez csatlakozott, és aktívan részt vett Pretoria meghódításában.

Hazatérésekor nemzeti hősként ünnepelték, és hírnevének köszönhetően 1900-ban konzervatív párti képviselővé választották. Betöltötte a gyarmatügyi államtitkári posztot, később kereskedelmi, majd belügyminiszteri feladatokat látott el. 1911-ben kinevezték az Admiralitás első lordjává, ahol a német fegyverkezés fenyegetettségére reagálva a flottája fejlesztését és modernizálását sürgette.

Az első világháború viharos éveiben ő is részt vett a Gallipoli-félsziget ellen indított katasztrofális hadművelet támogatásában, ami végül 1915-ben a lemondásához vezetett. Alezredesként a harcmezőre vonult, ahol elmondása szerint nem annyira az életveszély volt megterhelő számára, hanem inkább az a szomorú tény, hogy a lövészárokban csak teát és sűrített tejet fogyaszthatott a számára kedves whisky helyett.

A háborút követően hadügyminiszteri posztra nevezték ki, és aktívan támogatta a nyugati intervenciót az orosz polgárháború során. 1921 és 1922 között a gyarmatügyi miniszteri tisztséget töltötte be. Az 1922-es választások eredményeként kiszorult a parlamentből, de két évvel később, egy pótválasztás révén sikerült visszajutnia a törvényhozásba.

Stanley Baldwin kormányában a pénzügyminiszteri tisztséget betöltve ő irányította a font újbóli aranyalapra helyezésének folyamatát. Ez a lépés azonban súlyos következményekkel járt, mint például az ipari termelés visszaesése és a munkanélküliség drámai emelkedése. Később Baldwin ezt a döntést élete legnagyobb tévedésének titulálta.

Az 1929-es választások eredményeként a konzervatívok az ellenzék szerepébe kényszerültek, míg Churchill a saját pártján belül is háttérbe szorult. E nehéz időszakban írta meg nagy őse, Marlborough herceg lenyűgöző életrajzát, amely monumentális művé vált.

Churchill már 1934-ben felhívta a figyelmet a Németországban uralomra jutott nácik veszélyére, de szavai süket fülekre találtak.

A Csehszlovákia jövőjét drámaian befolyásoló 1938-as müncheni egyezmény után Neville Chamberlain kormányfőnek e figyelemre méltó szavakat intézte valaki: "Önnek a háború és a szégyen között kellett döntenie. Az utóbbit választotta, de a háborút mégsem úszhatja meg."

Miután Nagy-Britannia 1939. szeptember 3-án hivatalosan is hadat üzent, Winston Churchill, mint az Admiralitás első lordja, fontos szereplővé vált a háborús kabinetben. Előzetesen Norvégia megszállásának ötletét támogatta, ám javaslatát elutasították, így a skandináv országot a német haderő foglalta el.

Amikor a németek 1940. május 10-én Hollandián és Belgiumon keresztül megtámadták Franciaországot, ő lett a kormányfő, május 13-i híres beszédében "vért, verítéket és könnyeket" ígért a nemzetnek.

Bár személy szerint akkor nem bízott a győzelemben, végsőkig folyó harcot hirdetett, a megadásnak még a gondolatát is elutasította. A francia összeomlás után, az angol légtérben zajló légicsata idején, amikor Nagy-Britannia egyedül állt harcban a hitleri Harmadik Birodalommal, ő éltette az ellenállás szellemét.

Az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélynek Hitler és a fasizmus győzelmét tartotta, ezért amikor a nácik 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót is, rögtön szövetséget ajánlott az általa annyit ostorozott kommunista államnak.

Miután az Egyesült Államok 1941 decemberében belépett a háborúba, megszületett az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata, amely rögzítette a szövetséges nagyhatalmak politikájának alapelveit és háborús céljait.

Winston Churchill a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti bonyolult politikai tájban fáradhatatlanul dolgozott a brit érdekeltségek megvédésén és a szovjet befolyás terjedésének korlátozásán. A "három nagy" 1943-as teheráni csúcstalálkozóján, majd a 1945-ös jaltai konferencián is hangsúlyozta a brit pozíciók megőrzésének fontosságát. Azonban a jaltai tárgyalások során kénytelen volt elfogadni, hogy Európa érdekszférákra osztása elkerülhetetlen, és ezzel együtt a nagyhatalmak közötti hatalmi játszmák árnyékában a brit befolyás csökkenésével is szembe kellett néznie.

A teheráni konferencia, melyre 1943 novemberében került sor, a második világháború egyik kulcsfontosságú eseménye volt. A három nagy szövetséges vezetője – Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Sztálin szovjet vezető – találkozott Teheránban, Irán fővárosában, hogy megvitatják a háború folytatásának stratégiáját és a háború utáni Európa jövőjét. A konferencia során a vezetők fontos döntéseket hoztak, többek között a normandiai partraszállás időpontjáról, amelyet 1944 nyarára terveztek. Emellett a konferencia célja volt a Szovjetunió nyugati fronton való aktívabb részvételének biztosítása, hogy így felgyorsítsák a náci Németország legyőzését. A teheráni konferencia nemcsak a háború stratégiájára gyakorolt hatást, hanem a későbbi geopolitikai viszonyokra is, hiszen a résztvevők között kialakult feszültségek a hidegháború korszakához vezettek. Ez a találkozó tehát nem csupán a háború menetét befolyásolta, hanem a későbbi nemzetközi politikai tájat is alapjaiban formálta.

A világháborús győzelem ellenére a toryk 1945-ben vereséget szenvedtek a választáson, s Churchill az ellenzék vezére lett. Sztálin és a kommunizmus kérlelhetetlen ellenfeleként 1946. március 15-én Fultonban beszélt először az Európát kettéosztó vasfüggönyről, kifejezése a hidegháború jelképe lett. A szovjet terjeszkedéssel szemben angol-amerikai összefogást sürgetett, s Európai Egyesült Államokat javasolt.

1951 és 1955 között újra ő vezette a brit kormányt. Ekkor a Nyugat fegyverkezésének és a Nyugat-európai Unió megerősítésének fontosságát hangsúlyozta, emellett tovább vitte a brit atomprogramot is. Azonban Sztálin 1953-as halála után ő is az enyhülés politikájának szószólójává vált.

Nagy-Britannia világhatalmi pozíciójának elvesztésébe bele kellett törődnie, és a birodalom további széthullását sem tudta megakadályozni. 1953-ban irodalmi Nobel-díjat nyert elismert művéért, A második világháborúért, majd 1956 és 1958 között megjelent Az angolul beszélő népek története című könyve is.

Churchill hordágyon fekszik, miután súlyos autóbalesetet szenvedett az Egyesült Államok területén.

Winston Churchill nem csupán a történelem egyik legnagyobb államférfija volt, hanem tehetséges festő is, akinek szellemes és éleslátású megjegyzései máig a közbeszéd részét képezik. 1965. január 24-én, életének 90. évében távozott az élők sorából. Temetése a történelem legnagyobb állami búcsúztatójának számított, ahol 112 nemzet vezetői tisztelegtek emlékének.