Hazai békedalok, amelyek az atomfenyegetés súlyos árnyékát idézik.
Íme néhány magyar zenei ikon, akik művészetükkel igazán forradalmi hatást gyakoroltak a béke érdekében!
A Speak karrierje a betárcsázós internet aranykorában indult, és olyan maratoni sikereket ért el, mint egy Chemotoxszal fújt tisztavirág életrajza. A "hungarian rapper" címke alatt azonban egyetlen slágere is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a világ elhiggye: Magyarországon még mindig él a füstadó és az ásóbotos földművelés hagyománya. Raptechnikai szempontból viszont a nagyanyánktól hallottunk már meggyőzőbb flow-t is, miközben lumbágótól szenvedve írta le végrendeletét. A "Stop The War" című számot az iraki háború ihlette, és ezzel bizonyította, hogy Szaddam Husszein országával ellentétben hazánknak valóban van tömegpusztító fegyvere. Hogy Takáts Tamás, Bebe és Varga Miklós miért álltak be ebbe az örök zsarolási potenciállal rendelkező projektbe, az máig rejtély. Talán a zenei katasztrófaturizmusra tekintenek hivatásként, és úgy éreznék, kihívás lenne, ha oroszlánfókák hívnák őket egy nyenyerekoncertre, amit vesebeteg vadászgörények támogatására szerveznek.
Bármi hihetetlenül egyszerű is legyen, az egyperces néma csend a legfinomabb és egyben legmegfelelőbb módja a tiszteletadásnak. A következő, 9/11-es emlékzenekar fellépése kapcsán azonban elmondhatjuk, hogy az sem feltétlenül baj, ha ez a csend néha négypercesre nyúlik. Tudjuk, hogy a dal témája megkívánná a csendes elmélyülést, de nem szükséges mélybúvárnak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük: a másfél centiméteres vízben nehéz elmerülni. Mégis, a gyász érzése mindjárt eluralkodik rajtunk, főként a dal kezdetén hallható, rímtechnikai baklövések hatására: a "félelem átsuhan a város fölött MÁR" sorra elrebegjük a magunk kis imáját, hogy az utolsó szó ne csupán a kényszeres rímelést szolgálja, de imánk sajnos süket fülekre talál.
Az USA For Africa együttműködése annak idején azzal a céllal alakult, hogy a dal eladásából származó bevételeket – amelyek végül meghaladták a 100 millió dollárt – a harmadik világ országaiba juttassák. 37 év elteltével azonban megszületett a dal antitézise: egy olyan verziója a We Are The World-nek, amelyet a közönség valószínűleg egy rozsdás ötven filléresért sem hallgatott volna meg. Ez a magyar előadók által létrehozott alkotás azt a célt tűzte ki, hogy eljuttassa a béke üzenetét az orosz-ukrán konfliktus zónájába. A hazai összefogás talán elérhette volna a célját, ha Vlagyimir cárevicset elrabolják, és naponta háromszor is kénytelenek lettek volna meghallgatni a dalt – hogy ezzel ne sértsenek emberi jogi egyezményeket. (A hírek szerint a felvételen használt autotune később levelet írt az Amnesty Internationalnek.) Mi, laikus hallgatók, csak annyit mondhatunk: ha egy ilyen torzszülött békegalamb repülne be az ablakunkon, ciánozott kölessel etetnénk, hogy jóllakjon.
A disznósajt és a tiramisu furcsa keveréke nem okozott olyan elképesztő baleseteket, mint a magyar és angol nyelv harmonikus összeolvadása a popdalok világában. Ez a jelenség, ha egy háborúellenes dalban jelenik meg, olyan, mintha Marcellina béke jelképekkel díszített tányéraknákkal zsonglőrködne egy békekonferencián. A „No More War” azonban valójában egy különleges hiánypótló mű, amely választ ad arra a sosem feltett kérdésre, hogy vajon milyen lenne az „Imagine”, ha John Lennon helyett Yoko Ono adná elő. Az olyan sorok, mint „nem kell harc nekünk, ne legyen robbanás”, éles ellentétben állnak azzal a valósággal, ahol a detonáció csupán a lelkünk mélyén történik. Ugyanakkor nem fér kétség ahhoz, hogy a híres klip, ha egy nagykivetítőn láthatnánk, pár percre valódi tűzszünetet hozna a harcmezőre, főként a katonák arcán megjelenő döbbenetnek köszönhetően.
