Kádár János különleges bátorsággal állt ki Brezsnyevvel szemben.

Kádárt aligha hagyhatta hidegen barátja és patrónusa, Nyikita Hruscsov váratlan eltávolítása a Szovjetunió hatalmának csúcsáról. A történések folyamán a maga módján kiállt Hruscsov mellett, miközben az új vezető, Brezsnyev folyamatosan biztosította őt a támogatásáról. Sokan úgy vélik, hogy az SZKP élén bekövetkezett változás bátorságot adott a hazai ellenzéknek, ami végül egy nagy visszhangot kiváltó sikkasztási botrányhoz vezetett 1964 végén. E botrány szövevényében pártelit intrikák és meztelen színésznők történetei keveredtek, amelyek széles körben terjedtek a pletykák hálójában.

Az 1956-os forradalmat követően, a megtorlás lezárulta után, az 1960-as évek elejére a pártállam vezetői büszkén hirdethették, hogy véget vetettek a - korabeli terminológia szerint - jobboldali elhajlásoknak. A rendszer stabilitása megerősödött, a Szovjetunióval való alárendelt viszony és az MSZMP kizárólagos hatalma megkérdőjelezhetetlenné vált, Kádár János pozíciója pedig tabuvá vált. Magyarországon nem akadt olyan komoly szereplő vagy csoport, amely Kádár hatalmának megdöntésére törekedett volna; a belső hatalmi játszmák inkább az első titkár kegyeiért folytak, mintsem bármiféle ellenállás jegyében.

Ettől függetlenül elérkezett az idő, hogy a szélsőbaloldali dogmatistákkal való leszámolás megkezdődjön, a korábban bejelentett kétfrontos harc szellemében. Az államvédelmi ügynökségek sikeresen lelepleztek és megakadályoztak egy állítólagos puccsot Kádár ellen, míg a Belügyminisztériumból távozott az "elbocsátott légió". Marosán György, aki a proletárdiktatúra és az osztályharc szenvedélyes szószólója volt, egy Kádár ellen irányuló heves kirohanását követően sértődötten hagyta el a színpadot.

Kádár János jól tudta, hogy hatalmát valós veszély nem fenyegeti. A balszél ellen indított akciók lényegében a saját politikai táborának fegyelmezésére és a jövőbeni ambíciók letörésére szolgáltak. Erről szólt a sorozatunk előző része, amelyben történészekkel folytatott beszélgetések révén igyekszünk összefoglalni Kádár életútját. A tudományos tények és elemzések mellett visszaemlékezések is helyet kapnak, miközben időnként megállunk, hogy felgöngyölítsük a háttérinformációkat és pletykákat, amelyek színesítik ezt a korszakot.

A következőkben folytatjuk beszélgetésünket Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének aktív munkatársa. A téma, amely körül forog a diskurzus, rendkívül izgalmas és sokrétű lesz.

Kádár János irányítása alatt az ország politikai élete szoros összefonódásban volt a személyes hatalmával. Az 1956-os forradalom után, a szovjet támogatással kialakított rendszerben Kádár nem csupán mint politikai vezető, hanem mint a nemzet arca is megjelent. A Hruscsov-Brezsnyev váltás a Szovjetunió élén különösen érzékeny időszak volt, hiszen Kádárnak ügyesen kellett lavíroznia, hogy megőrizze pozícióját és a magyar politikai stabilitást, miközben a szovjet vezetés változásai új kihívásokat hoztak. A pletykák, amelyek egy tehetséges színésznőhöz fűződtek, sajnálatos módon mélyen megárnyékolták karrierjét. Az a híresztelés, miszerint elvtársak orgiáin vett részt, nem csupán a közvélemény előtt formálta meg a róla alkotott képet, hanem a színházi világban is komoly következményekkel járt. A pletykák hatására a színésznő pályafutása derékba tört, hiszen a szocialista értékrendben a magánélet és a közszereplés határvonalai élesebbek voltak, mint valaha. Az ilyen vádak nemcsak a szakmai, hanem a személyes méltóságát is megkérdőjelezték, ami végül a karrierjének drámai visszaeséséhez vezetett.

Korábbi írásunkban utaltunk arra, hogy a Kádár-rendszer idején az országgyűlés, az állami intézmények és a választások csupán látszólagos szereplők voltak, valójában mindezek a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) árnyékában működtek. A rendszer pontos kialakulásának időpontja homályos, de világos, hogy az elvi döntések a közigazgatástól az igazságszolgáltatásig szűk körű párttestületekben és bizottságokban születtek. Ezeken a fórumokon az adott területek párton belüli szakemberei - gyakran a legfelsőbb szinteken - vettek részt, így a hatalom gyakorlása szigorúan centralizált keretek között zajlott.

Ezek a bizottságok, amelyek a pártközpont Duna-parti "fehér házában" működnek, lényegében átvették az Országgyűlés feladatait. Az itt készült előterjesztések kerültek a pártvezetés figyelmébe, így a Központi Bizottság (KB), a Titkárság vagy a Politikai Bizottság (PB) elé, ahol megvitatták és átformálták őket törvényszöveggé vagy törvényerejű rendeletté. Érdemes megjegyezni, hogy a bírói gyakorlatban az "illetékes" bizottságok konkrét ügyekbe is beavatkoztak, így jelentős befolyást gyakoroltak a döntéshozatali folyamatokra.

A KB- vagy PB-üléseken tehát menetrend szerint az adott téma felelőse megtartotta a beszámolóját, majd a jelen lévő elvtársak is elmondták a véleményüket. Kádár közbe-közbeszólt egy-egy félmondattal, de általában hagyta, hogy mindenki elmondja a magáét.

A végső szavazás során a beszélgetés lényegét úgy foglalta össze, hogy valójában a saját nézőpontját tükrözte. A csoport tagjai pedig támogatták ezt a nézőpontot, és ami után megszavaztak, azt később már nem volt lehetőségük vitatni.

- mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.

Ez a rendszer végigkísérte az egész korszakot. Kádár János rendkívül ügyesen manőverezett a hatalom labirintusában, és jól működő stratégiájával mindenki szabadon kifejezhette véleményét. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint még vitához hasonló érvelések is megjelentek, de a nyílt konfrontáció sosem volt jellemző. Minden esetben Kádár szava volt a döntő, így egyedül irányította az állampártot, amelyen keresztül Magyarországot és a magyar társadalmat formálta.

Ha a belpolitikai események hétköznapjaiba merülünk, emlékezzünk vissza sorozatunk korábbi fejezetére, ahol felfedtük, hogy az 1960-as évek elején a képzelt vagy valós baloldali ellenzék megfélemlítése már elkezdődött. A következő nagy megrázkódtatás azonban nem belföldi forrásból, hanem a Szovjetunió sötét hátországából érkezett: egy váratlan belső összeesküvés következtében Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) vezetője, 1964 őszén megbukott. Hruscsov október 14-én, a korára és romló egészségi állapotára hivatkozva hivatalosan bejelentette lemondását, amelyet Leonyid Brezsnyev követett a hatalmi pozícióban.

A Szovjetunió élén bekövetkezett változás jelentős bizonytalanságot idézett elő Magyarországon, különös tekintettel Kádár János számára, akinek a helyzete különösen kényes volt. Hruscsov, aki szó szerint őt emelte a hatalomba, mindvégig támogatta és pártfogolta őt. Kettejük között egyfajta különleges kapcsolat alakult ki, szinte apa-fiú viszonynak is nevezhetnénk. Alig fél évvel korábban, áprilisban Hruscsov személyesen látogatott el Magyarországra, hogy újra megveregethesse Kádár vállát, ezzel is kifejezve támogatását.

Hazánkban valósággal diadalmas események sorozata zajlott, amikor Kádár számtalan alkalommal fejezte ki szimpátiáját. Beszédeiben folyamatosan hangsúlyozta a két testvérpárt összefogását és közös céljaik elérését. Hruscsov elvtársat pedig példaképnek állította a középpontba, méltatva annak vezetői teljesítményét.

- Emeli ki a történész.

Akkor még úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, a hirtelen puccsra nem lehetett felkészülni, Kádár első gondolatai között nyilvánvalóan felmerülhetett a személyes sorsa. Mi lesz, ha az SZKP új vezetése a saját jelöltjét állítja a helyére? Ha a magyar elvtársak közül próbálja valaki kihasználni a helyzetet? Nem hagyta ránk a kételyeit, ám a helyzet olyan ritka pillanatot szült, amikor ez a szovjet vezetéssel szemben végtelenül szolgalelkű ember, ha nagyon óvatosan is, de kifejezte a véleményét.

Hruscsovot egyébként "hivatalosan" többek között személyi kultusszal és a kollektív vezetés elvének megsértésével vádolta a belső ellenzéke, ezért küldték nyugdíjba. Kádárt egy hosszabb lengyelországi körutazáson érte a hír: nagyon meglepődött, Varsóból próbált tájékozódni. Négy nappal később érkezett haza, rögtön a Nyugati pályaudvaron hosszú, nyilvános beszédet tartott a meghívott külföldi delegációk és jelentős tömeg előtt, a rádió élőben közvetítette. A szokásoktól persze nem tért el, elsőként a lengyel útról és a lengyel testvérpárttal meglevő remek viszonyról szónokolt, majd rátért a "lényegre":

Úgy vélem, hogy azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és az idei évben is itt, hazánk földjén üdvözölhették Hruscsov elvtársat – a nagy Szovjetunió kommunista pártjának, államának és népének képviselőjét, valamint a béke fáradhatatlan harcosát – helyesen cselekedtek, és utólag sincs okuk aggódni e döntésük miatt. Hangsúlyozta, hogy az MSZMP és a magyar kormány továbbra is elkötelezettek a szocialista országok egysége mellett.

Az emberi kapcsolatok világában az egyes viszonyok sokfélesége attól függ, hogy kik is vagyunk, hiszen minden egyén egyedi. Kiemelném, hogy a magyar kommunisták és minden olyan honfitársunk, aki a szocializmus ügyét szívén viseli - és ez a mi többségünket jelenti - mindig tiszteletteljesen, szeretetteljesen és elvtársi szellemben közelít azokhoz, akik a nagy Szovjetunió kommunista pártját, valamint a szovjet államot és népet képviselik. Az együttműködésre való nyitottságunk mindig is meghatározó volt számunkra.

Kádár helyzetét nem volt könnyű megítélni: bár nem akarta nyíltan összetűzésbe kerülni Brezsnyevvel, a Hruscsov eltávolítása felett való hallgatás súlyos arcvesztést jelentett volna számára. Mindez bátorságot igényelt, és érdemes elismerni, hogy Kádár ezzel a lépéssel a "bukott" jóbarátja mellett állt ki, morális értelemben véve.

Krahulcsán Zsolt megfogalmazása szerint Kádár nemrégiben telefonon diskurált az SZKP új első titkárával, aki megerősítette, hogy nem áll szándékában változtatni Magyarország és az MSZMP vezetésén.

Ez a telefonbeszélgetés külön figyelmet érdemel. Természetesen tolmáccsal zajlott, aki a szokásos protokoll szerint nyitotta meg a diskurzust, megemlítve, hogy Kádár elvtárs üdvözli Brezsnyev elvtársat a kinevezésének alkalmából.

Kádár rögtön közbeszólt: nem gratulálok, hanem üdvözlöm.

Nem rendelkezünk információval arról, hogy a vonal másik végén milyen reakciók születtek, de valószínű, hogy a korrekció Brezsnyev tudomására is jutott.

A következő napokban Biszku Béla irányításával magyar politikai vezetők indultak Moszkvába, hogy átadják a szovjet vezető optimista üzeneteit: az SZKP álláspontja továbbra is stabil, és közösen folytatjuk a szocializmus építését. Ennek ellenére Magyarországon sokan úgy érezték, hogy mivel Kádár támogatója a háttérbe szorult, a politikai légkör megváltozhat. Ennek következtében felerősödtek a kritikák, és egyre többen kezdtek hangot adni a kormányzati intézkedések ellen.

Ne a nagy szervezkedésekre vagy titkos összeesküvésekre koncentráljunk, hiszen ezek iránt továbbra sem mutatkozott semmiféle igény vagy lehetőség. Inkább a kisebb jelentőségű ügyekre érdemes figyelni, amelyek csupán áttételesen érintették a kádári hatalmat. Például említést érdemel Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója, akivel és 11 társával szemben 1964 decemberében indult eljárás.

Onódy, mint ügyes kereskedő, sikeresen alakította át a vállalatot egy virágzó vállalkozássá. Azonban sorsa tragikus fordulatot vett, amikor sikkasztás, csalás és hűtlen kezelés vádjával bíróság elé került. A jogi eljárás mellett egy rágalomhadjárat is kibontakozott, amelynek középpontjában az Onódy által szervezett állítólagos orgiák álltak, melyeket a pártelit egyes tagjainak szántak. A pletykák kereszttüzébe került Bara Margit is, aki a kor ünnepelt színésznőjeként vált ismertté.

Azt híresztelték róla, hogy egy pártrendezvényen meztelenül lejtett, miközben az elvtársak csokoládét kóstolgattak a meztelen bőréről.

Bara nem is ismerte Onódyt, a perben sem került elő a szerepe, csakhogy senki nem szólalt fel az érdekében a pletykákat cáfolva: karrierje kettétört, onnantól kezdve komoly helyen nem kapott szerepet. Végül az ítélet szerint az Onódy Lajosra hat és fél éves börtönbüntetést szabtak.

Az ügy komoly hullámokat vert a közéletben, és jelentős figyelmet kapott a médiában. Sokan ma úgy vélik, hogy a feszültséget szélsőbaloldali, szektás pártvezetők, mint például Komócsin Mihály, Biszku Béla és Pap János gerjesztették. Céljuk az volt, hogy aláássák a kádári vezetést, amelyet a sztálinista káderek szerint túlzottan laza irányítás jellemezett a társadalom felett.

Közvetve azt olvasták a fejükre, hogy teret engednek a mutyinak, ügyeskedésnek, a párterkölcsre fittyet hányva eltűrik a kispolgári attitűdöket. A Népszabadság tulajdonszerzésről, a társadalmi tulajdon megkárosításáról cikkezett, Biszku pedig kijelentette: minden területnek megvan a maga Onódyja.

Krahulcsán Zsolt szerint azonban az ügy háttere nem ennyire tiszta, talán túlzás ilyen mély összefüggéseket belelátni, az ugyanakkor elképzelhető, hogy néhány belügyes politikai tiszt, középkáder karrierlehetőséget látott abban, ha felfújja kicsit az esetet.

Sorozatunk következő epizódjában mélyrehatóan foglalkozunk az 1968-as csehszlovákiai bevonulás eseményeivel, valamint Tömpe András tragikus öngyilkosságával, aki többször is szembekerült Kádárral. Utunk egészen 1972-ig vezet, amikor Kádár váratlanul bejelentette lemondási szándékát, ezzel új fejezetet nyitva a politikai életben.