A "Leo Grande" című film a felnőttkorba lépés és a szexuális szabadság témáit bontogatja, miközben egy különleges színpadi élményt nyújt. A történet középpontjában álló karakter, egy idősebb nő, az önfelfedezés és a vágyak megélésének izgalmas útjára lép.

Miközben a társadalmi képzeletben a férfiak kapuzárási pánikja, fiatalabb nőkkel folytatott viszonya jól körvonalazható toposz, az idősödő nők szexuális élete (önmagában az, hogy van) a művészeti szcénában csak a legritkább esetben kerül fókuszba. Érzékeny és izgalmas témát feszeget tehát a Minden jót, Leo Grande, amelyben egy öregedő testével küzdő özvegyasszony drámája bomlik ki, középpontban a szexuális szabadság és öröm megélésével. A tettetett orgazmusok és a szorongató, házastársi kötelezettségként kivitelezett együttlétek után egy fiatal férfival szeretné megtapasztalni mindazt, amiből érzése szerint kimaradt.

A kép pedig rögtön tovább bonyolódik a felbérelt fiú saját drámájával, ami nem hagyja nyugodni a magát felvilágosultnak gondoló nőt, akit teljes önellentmondásba kever, hogy elvei ellenére egy prostituálttól várja vágyai beteljesítését. Meggyőződése, hogy senki sem szolgáltat szexet önkéntes alapon, ezért mindenáron szeretné megtudni, mi a mögöttes trauma, ami erre késztet valakit.

Ez a téma tökéletes alapot ad egy kamaradrámához, talán még több is, mint amennyire szükség lenne. A történet szálai szerteágazó kérdésekre és társadalmi dimenziókra mutatnak rá. A nő, aki hittant és etikát tanított középiskolában, különösen érdekes karakter, hiszen egykori tanítványa, aki most szobalányként dolgozik, szembesíti őt a korábbi erkölcsi prédikációinak ellentmondásaival. A nő gyermekeivel való kapcsolata is bonyolult, hiszen a fia kitagadásra került az édesanyja által, ami tovább mélyíti a konfliktust. A prostitúcióval kapcsolatos dilemmák, amelyek egyesek számára meghatározóak, a nő öregedésével és a testének átalakulásával kapcsolatos feszültségek mellett eltörpülnek. Az elmerevedő test, a megkeményedés és a fiatalon koravén lélek belső vívódása sokkal hangsúlyosabbá válik. A színház a közvetlen, ösztönös konfliktusokat keresi, amelyek előbb érzelmileg hatnak a nézőre, mintsem értelmi síkon felfognák azokat. Ezért a testről való gondolkodás ideális terep a színpadon, ahol a fizikai közelség és az összezártság révén a test súlyossága, valósága és néha idegensége is mélyen átélhetővé válik.

Másrészt viszont éppen ebből fakad a testiség kifejezésének nehézsége is - aligha létezik prűdebb médium a színháznál. A nézőtér közelsége idegenek között szinte elviselhetetlen, különösen egy olyan kicsiny térben, mint az egykori Bástya mozi, amely most stúdiószínházként funkcionál. Egy városi közösségben, ahol a metrón már-már koreográfiát követ a helyfoglalás, és a tapintat szabályai megkövetelik, hogy mindenki igyekezzen távol maradni egymástól, a más nézőkkel való érintésközeliség és a színészek fizikai jelenlétének érzékelése önmagában is különös élmény, ami nehezen viseli a fokozást. Bár a színpadi meztelenség ma már elterjedt eszköz, mégsem számít mindennaposnak, talán éppen azért, mert az avantgárd kísérletek óta világossá vált, hogy egy-egy ilyen pillanat elkerülhetetlenül kizökkenti a közönséget, s a produkcióról - ha nem is kizárólag - de mindenképp a zavar aspektusát is magával hozza. A mai napig tabunak számít, hogy mindez a szexualitás kontextusában jelenjen meg.

A történet középpontjában egy férfi és egy nő kapcsolata áll, amelynek fő vonzereje a szexuális beteljesülés, és mindez egy kifejezetten erre a célra bérelt kis szállodai szobában játszódik. Fontos megemlíteni, hogy Góczán Judit dramaturg munkája egy film forgatókönyvéből ered. A film színpadra történő adaptálása önmagában is komoly kihívást jelent, különösen, ha figyelembe vesszük a különböző médiumok közötti eltéréseket. A szexualitás ábrázolása pedig még inkább bonyolítja a helyzetet. A vászon által kínált védőréteg, amely lehetővé teszi a testek szublimálását, itt hiányzik, és a rendező, valamint az operatőr által alkalmazott vágási technikák is eltűnnek. Így a néző nem rendelkezik a filmekben megszokott eszközökkel, amelyekkel a valóságot stilizálni, kiemelni vagy éppen elrejteni lehetne. A színházban a szexualitás megjelenítése még inkább a közvetlen, nyers valóságra irányítja a figyelmet, ami újabb rétegeket ad a történethez.

A színpadon minden reflektorfényben tündököl, ahol a színész teste nem csupán egy jelmez, hanem a valóság megtestesülése. Ebből adódóan a jelenet törékeny, megragadó pillanatokkal telik meg, ahogy Udvaros Dorottya ott áll a fényben, és a nézőtérben egy képzeletbeli tükörben méri fel önmagát. Most nem csupán Udvaros Dorottya, hanem egy Nancy néven bemutatkozó fiktív figura, akinek nyaka, melyen végighúzza a kezét, a hasa, amit elegáns mozdulattal behúz, a kisminkelt arca, amelyen a szem alatti táskákat figyeli, és a haja, amit kacérság nélkül igazít meg, mind az övé. Ez egy izgalmas, erős és drámai alap, amely olyan tétet ad a játékhoz, amit a filmszínház két dimenziója soha nem tud megvalósítani. Ott a színész homloka csak akkor izzad a reflektorfényben, ha annak kifejezett jelentősége van, és a forgatókönyvben is szerepel: a filmszínész éteri lénye csupán rendezői utasításra aktiválódik. Ráadásul a Bástya Színházban a szellőztetés kérdése is megoldásra vár, hiszen az előadás végére a nézőtéren a meleg és a levegőtlenség elviselhetetlenné válik, a reflektorok és a mozgás pedig még inkább fokozza a színészek számára ezt a kihívást.

A kiradírozhatatlan valóságosság következtében az érintések mindig is illedelmesek, távolságtartóak, stilizáltak és jelzésszerűek maradnak. A feszültség, amely Nancy és Leo között feszül, soha nem oldódik fel, hiszen ez a feszültség egyben a színház határait is kijelöli. A közelség és távolság dinamikája nem csupán a két szereplő viszonyának játéka, hanem a színpad korlátozott lehetőségei is befolyásolják. Ez a helyzet jelentősen megnehezíti a színészek dolgát, hiszen a megszokott realizmus keretein belül kell küzdeniük a természetes mozdulatokkal. Talán ezért is tűnik úgy, hogy Medveczky Balázs Leója merev mosollyal és feszülten figyeli Udvaros Dorottya Nancyját, aki lélekben megnyílva mesél valamiről. A valóságban az intimitás gyakran abból fakad, hogy egy beszélgetés során az érintések könnyedebbé, a csendek zökkenőmentesebbé válnak. Ezzel szemben a merev testtartás, a másik arcának feszített figyelése és a folytonos szóáradat éppen az ellenkezőjéről árulkodik: ezek a két ember a történet során végig menthetetlenül távol marad egymástól, oldhatatlan idegenséggel. Ez talán szomorú, de egyhangúságában sajnos leginkább érdektelen. Az eljátszott sírás és kiabálás csak ront a helyzeten, hiszen ebben a langyos kontextusban indokolatlannak, hamisnak és színpadiasnak tűnik.

A Keresztes Tamás által rendezett előadásban a humorral átszőtt esendőség különösen figyelemre méltó. Ez a kifejezés magában hordozza a báj lehetőségét: a gyarlóság és gyengeség, a hiúság és kitettség megmosolyogtató pillanatai elárulják, hogy mindez emberi, s így szerethető. Azonban, amikor a komédia harsány nevetésbe csap át, például amikor Nancy összeszorított ajkakkal, olvasószemüveget felcsatolva próbálja felolvasni precízen megfogalmazott szexuális fantáziáit; vagy amikor az orális szexet úgy közelíti meg, mintha egy bonyolult ikeás bútordarabot akarna kedvetlenül összerakni – az a túlrajzolt mozdulatokkal groteszkbe fordul. Ilyenkor akaratlanul is megerősíti azt a sztereotípiát, hogy az idősebb test vicces, ugyanakkor semmiképpen sem vonzó, amikor vonzalmat próbál kifejezni. Az üzenet világos: ez a tér nem egy ilyen korú nő számára készült, hiszen minden próbálkozás menthetetlenül kudarcra van ítélve. Ebből a szempontból fontos, hogy a rendezés nem képes a távolság, idegenség és zavar érzését színházi formanyelvben feloldani, ami a hatásosságát jelentősen csökkenti.

Udvaros Dorottya varázslatos tehetsége abban rejlik, hogy képes drámai pillanatokat életre kelteni – leginkább csendben és egyedül, ahogy a tükör előtt áll, és saját képét tanulmányozza. Vagy amikor egy lépést hátralép az ajtótól, ahol a fiú kopogtat, miután együttlétük másnapján várakozik. Az érzés, hogy szeretőre vár, egy újfajta öröm és izgalom, amit eddig sosem tapasztalt. Hátát a falhoz támasztva, izgalma ellenére is egy nyugodt mosolyra derül, mert tudja, hogy gyönyörű. És valóban, az is – ragyogóan szép.