Harkányi Endre eltávozása | Demokrata Sajnos értesítjük olvasóinkat, hogy elhunyt Harkányi Endre, a közélet és a kultúra meghatározó alakja. Életének és munkásságának öröksége sokak számára inspirálóan hatott, és emléke mindig velünk marad. Az őszinte ré
A cikk emailben való megosztásához kérjük, kattintson az alábbi linkre, vagy másolja ki ezt az URL-t, és küldje el: https://demokrata.hu/magyarorszag/meghalt-harkanyi-endr-954575/
A közleményben olvasható információk szerint Harkányi Endre pályafutása 1963-ban kezdődött, amikor először csatlakozott a Vígszínházhoz. Ezt követően számos fővárosi színpadon megfordult, de 1984-ben végül újra hazatért a Vígbe, ahol 2015-ig hűségesen szolgálta a társulatot. Harkányi Endre hosszú éveken és évtizedeken át a Vígszínház egyik meghatározó alakja volt, függetlenül attól, hogy kisebb vagy nagyobb szerepeket játszott, mindig maradandó nyomot hagyott a közönségben. Érdekes, hogy a vészkorszak brutális időszakában mindkét szülőjét elveszítette, így tízévesen árván maradt, ami életének egyik legmeghatározóbb élménye lett.
A háború utáni időszakban rokonok gondoskodtak róla, és megpróbálták belőle egy tisztességes kétkezi munkást nevelni, de őt mindig is a színészet vonzotta. Pályafutását Lakner Bácsi gyermekszínházában kezdte, ahol tehetségét hamar észrevették. 1947-ben, mindössze 13 évesen, szerepet kapott a Valahol Európában című filmben, amelyben a híres "Könyörgöm, akasszuk fel!" mondatával maradandót alkotott a magyar film történetének lapjain. Ezt követően felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol egy év alatt sikeresen letette érettségijét, majd 1957-ben diplomáját is megszerezte.
A debreceni Csokonai Színházban kezdte pályafutását, ahol 1957 és 1960 között tevékenykedett. Ezt követően a budapesti Petőfi Színház színészeként folytatta karrierjét 1960 és 1963 között. A következő öt évben a Vígszínház tagjaként brillírozott, majd 1968-tól 1977-ig a Mikroszkóp Színpad színészcsapatát erősítette. 1977-től 1984-ig a József Attila Színház társulatához csatlakozott, mielőtt 1984-ben visszatért a Vígszínházba, ahol 1993-ig maradt. 1993-94-ben egy évadra a Művész Színházhoz szerződött, majd 1994-től 2015-ig ismét a Vígszínház tagjaként folytatta munkáját. A Vígszínház közleményében kiemelik, hogy ő az egyik legkiemelkedőbb és korszakos jelentőségű művész, aki alapvetően formálta a magyar színházi életet. Színházi bemutatóinak száma meghaladta a 150-et, ezzel is bizonyítva tehetségét és elkötelezettségét a színművészet iránt.
Kiemelkedő színészi teljesítményei közül néhány emblematikus szerepet érdemes kiemelni: Puck a Szentivánéji álomban, Dromio a Tévedések vígjátékában, Hugó Molnár Ferenc Liliomában, valamint Melchiades a Száz év magányban. Emellett megemelték, hogy a Valahol Európában című produkció után több mint harminc mozifilmben és közel negyven televíziós műsorban szerepelt. A Külvárosi legenda, a Légy jó mindhalálig, a Fiúk a térről, a Legenda a nyúlpaprikásról, az Alfa Rómeó és Júlia, valamint az Utazás a koponyám körül csupán néhány példa a sok-sok alkotás közül. A fiatalabb generációk Mézga Géza vagy a Vízipók-csodapók Keresztesének szinkronhangjaként ismerték és szerették meg, ezzel maradandó nyomot hagyva a gyerekek szívében.
Harkányi Endrét méltán ismerték el 2004-ben az Ajtay Andor-emlékdíjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, ami a művészi pályafutása során elért kiemelkedő teljesítményét tükrözi. Egy évvel később, 2005-ben elnyerte a Ruttkai-emlékgyűrűt, és ebben az évben kiváló művész titulust is kapott, amely tovább öregbítette hírnevét. 2008-ban a Halhatatlanok Társulatának tagjává választották, ami a legnagyobb elismerést jelenti a színházi világban. 2010-ben a nyíregyházi Vidor Fesztivál keretein belül Életmű Díjjal jutalmazták, és még ugyanebben az évben a művészi életútja elismeréseként a Kossuth-díjat is átvehette. A Vígszínház közleményében hangsúlyozta: "Összetéveszthetetlen hangja, gesztusai és különleges lényének rezdülései örökre velünk maradnak." Harkányi Endrét a teátrum saját halottjának tekinti, ezzel is kifejezve a művész iránti tiszteletét és megbecsülését.
