Orosz ellenzékiek Magyarországon: Az emberi jogok alapvető szükségletek, nem pedig luxus - Helsinki Figyelő

"Két és fél éve hagytam el Oroszországot, mert a diktatúra, a területi követelések a szomszédos országok irányába és a korrupció nem éppen a kedvencem. Így hát Magyarországra költöztem." - mondja az orosz standupos, miközben a közönség azonnal érzi az irónia feszültségét. Valóban, ha Oroszország szemszögéből nézzük, Magyarországon viszonylag szabadon kifejezhetjük a véleményünket, politikai nézeteket vallhatunk, vagy akár felvállalhatjuk a homoszexualitásunkat is. De ez nem lehet ok arra, hogy hálával vagy elégedettséggel töltsön el bennünket – sőt, éppen ellenkezőleg! Az, hogy itt van némi szabadság, inkább arra kellene ösztönözzön minket, hogy küzdjünk a valódi demokráciáért és az emberi jogokért, hiszen a szabadság nem csupán lehetőség, hanem felelősség is.

Egyik legismertebb orosz ügyfelünk, Alekszej Torubarov, sikeres üzletemberként tűnt fel Oroszországban, emellett aktívan politizált a korrupció ellen küzdő ellenzéki pártban is. E tevékenységei miatt az FSZB különböző módszerekkel próbálta beszervezni és zsarolni őt. Miután ezek a próbálkozások kudarcot vallottak, koholt vádakkal indítottak eljárást ellene. (A párt elnöke, Borisz Nyemcov, később tragikus körülmények között, a nyílt utcán vesztette életét Moszkvában. Alekszejt is megpróbálták megölni, egy csecsen bérgyilkos nyakon szúrta, de ezt a támadást is túlélte.) Miután Putyinék elérték, hogy Prágából kiadják, egy kínzókamrába szállították Volgográdba. Innen sikerült megszöknie, mivel az eljárás eredményében nem bízott, és Magyarországra menekült.

Jevgenyij Beljakov, a melegjogok elkötelezett védelmezője és aktivista, a CEU falai között szerezte meg tudását Budapesten. Számos írásában figyelmeztetett a putyinizálódás hazai következményeire, ezzel is növelve a közvélemény tudatosságát. Egy oroszországi demonstráción való részvétele miatt bírósági idézést kapott, ami jól tükrözi a politikai feszültségeket. Amikor Magyarországon lejárt a tartózkodási engedélye, Oroszország váratlanul megtámadta Ukrajnát, és Jevgenyijnek máris megérkezett a behívója tartalékos lövészként - mindezt mínusz 8 dioptriás látásával.

Nagy Gáborné életét drámai fordulatok alakították. Oroszországban a titkosszolgálatok megfigyelésének kereszttüzébe került, férje amerikai ügynöki múltja miatt próbálták beszervezni. Az események sötét árnyékot vetettek rá: bebörtönözték, embertelen körülmények között kínozták, sőt, súlyos bűncselekmények áldozatává is vált. Mindezek ellenére sikerült elmenekülnie és Magyarországra jutnia, ahol gyermekeivel és unokáival, valamint magyar férjével új életet kezdett. Az ő története nemcsak a túlélésről, hanem a reményről és az újrakezdésről is szól.

Anatolij Lazarev, a neves rakétamérnök, nem csupán szakmai sikerei miatt került Putyin embereinek célkeresztjébe. A kormánypárt számára fontos választási kampány finanszírozása érdekében zsarolás áldozata lett, amely során arra próbálták rávenni, hogy jelentős összeget fizessem be. Miután a nyomás fokozódott, és koncepciós eljárást indítottak ellene, úgy döntött, hogy elhagyja Oroszországot, és Magyarországra menekült.

A valóságban azonban már nehezen képzelhető el, hogy politikai ügyekben igazságos döntések születhessenek. A bíróságok olyan mértékben kapcsolódnak a kormánypárthoz, hogy a felülről irányított döntések mellett az itteni kúriai működés a mátyáskirályi igazságossággal és Superman tisztességével összehasonlítva is csekélynek tűnik.

Ezen a téves feltételezésen pedig sajnos életek múlnak. A magyar menekültügyi hatóság (Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság - OIF) ugyanis rendre hivatkozik arra orosz ügyfeleink menedékkérelmei elbírálásakor (szinte kizárólag elutasításakor), hogy az, hogy büntetőeljárás indult az adott személy ellen Oroszországban, nem ok a menekülésre. Törvényesen védekezhet a bíróság előtt, elbírálják az ügyét, majd születik egy igazságos ítélet.

Egy politikailag érzékeny téma kapcsán - legyen szó a hatalommal szembeni kritikáról, független újságírói munkáról, a háború nyílt nevén nevezéséről, vagy akár egy szivárványos fülbevaló viseléséről - Oroszországban a jogorvoslati lehetőségek szinte kizárólagosan a nullához közelítenek. Ezzel szemben Magyarországon, még ha a bírói függetlenség megingott is, számos olyan ítélet születik, amely igazságot szolgáltat a rendszer bírálóinak. Említhetjük például a tavalyi, kölcseys tanárok ügyét, vagy a Mediaworks ellen indított személyiségi jogi pert, amelyben kollégáink és barátaink álltak ki a jogi védelem mellett, valamint a négyszínfestők ellen indított eljárás megszüntetését is.

Az ukrán konfliktus 2022-es kirobbanása óta Oroszország hivatalosan is kivonult az Európa Tanácsból. Ennek következtében azok, akik a hazájuk bíróságainak döntéseivel szemben keresnek jogorvoslatot, már nem számíthatnak a strasbourgi bíróság védelmére, így a nemzetközi jogi lehetőségeik is jelentősen beszűkültek.

Az OIF nem puszta naivitásból nézi jogállamnak Oroszországot, amikor határozataiban veszélytelennek tartja ügyfeleink visszaküldését - a kontextust szándékosan manipulatívan hagyja ki az érveléseiből. Ahogyan tekint a sorozás elől menekülőkre is úgy, mintha bármelyik demokrácia sorkötelezettsége elől futamodnának meg.

Míg az OIF szigorú szemellenzőt visel, a bíróság szerencsére időnként egyfajta szemüveget is felvesz, amely lehetővé teszi számára, hogy korrigálja a politikai érdekeknek kedvező, ám emberi életeket veszélyeztető kiutasító döntéseket. A Torubarov-ügy például a magyar igazságszolgáltatás egyik dicsőséges pillanata: a pécsi bíróság végleg belefáradt a hosszú éveken át tartó pingpongozásba, amely során a menekültügyi hatóság folyamatosan visszadobta a bíróság iránymutatásait egyformán elutasító határozatok formájában. Ekkor a bíróság az Európai Unió Bíróságához fordult, és ennek a luxembourgi döntésnek köszönhetően azóta már a bíróság is jogosult menedékjogot adományozni, ha a menekültügyi hatóság figyelmen kívül hagyja a bíróság világos és egyértelmű iránymutatásait.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy megveregethetjük a saját vállunkat, hogy milyen eminensek vagyunk jogállamiságból, igazságszolgáltatásból, szólásszabadságból és toleranciából. Ne is részletezzük, mennyire nem. Viszont az itt élő több ezer, a putyini diktatúrát jelentős részben elutasító orosz állampolgár is tanúsíthatja, hogy az orosz jogállamiságot és demokráciát nem azért sikerült mára totálisan lerombolni, mert ne lettek volna bátor ellenzékiek, munkájukat lelkiismeretesen végző független újságírók és jogvédők, akik felszólaltak ez ellen. Az orosz civil szféra a mai napig aktív, a szereplők betiltása, elüldözése vagy likvidálása után is, még ha száműzetésből vagy inkognitóban is. Más kérdés, hogy mennyivel nehezebb a teljes társadalom érdeklődését felkelteni, a problémákat érzékeltetni egy akkora ország lakosságának, ahol Vlagyivosztokból Moszkvába 9 óra alatt repül az ember, míg a Moszkva - New York táv ugyanennyi lenne? A vlagyivosztoki halász jogosan vonhat vállat pár moszkvai értelmiségi gyanús halálára vagy hogy mi zajlik az ukrán határon, hiszen egy kontinens választja el őt mindezektől.

Tehát nem a civil szféra erejével volt gond. A kormány még erősebbnek bizonyult. Emiatt már rengetegen felismerték, hogy a gyerekeik jövője végleg elúszott. Mert nem szenteltek elég figyelmet az emberi jogoknak. Mert nem ismerték fel időben a demokrácia fontosságát és az azzal járó szabadságot, amit azóta lefojtott a rezsim. Mert még ha fel is ismerték mindezt, nem tudták honfitársaik nagy részével megértetni: azzal, hogy legyintenek az emberi jogokra, teljes kontrollt engednek a kormánynak az életük fölött.