Veteránjármű-rajongók találkozója: Corvus-Cora, a felesége ihlette a Ferrari tervezését.

Pünkösdhétfő egy különleges eseményt hozott el a Csabai Rendezvénypajtába: a veteránjármű-találkozót! A Békéscsabai Ipartestület Veterán Motoros Klubja már évek óta varázsolja el az autók és motorok szerelmeseit lenyűgöző járművekkel. Idén ráadásul a természet is kedvezett: a program tökéletes időjárási körülmények között zajlott, hiszen a napfény szórt fénye és a 10 fokkal hűvösebb levegő igazi üde színfoltot jelentett a korábbi napok melegében. Az esemény nem csupán a járművek iránt érdeklődőknek nyújtott felejthetetlen élményeket, hanem a nosztalgia és a közösségi élmények kedvelőinek is.

Gondolom, nem csupán magyar őrület ez, de ahol ennyi lenyűgöző járművet lát az ember, az agy könnyedén elkalandozik: vajon mennyit érhet egy ilyen csoda? És hogy lehet az, hogy egykor fillérekért beszerezhető Trabantért ma már közel hárommillió forintot is elkérhetnek? Tóth József, a szervező klub egyik meghatározó alakja szerint mindegyik autó rendelkezik egy reális piaci értékkel, de mint ahogy minden területen, itt is akadhat néhány ügyes eladó, aki a szokásosnál többért próbálja értékesíteni kincseit.

A mellettünk álló Szathmári Anthony, alias Szatyi nyomban rávágja, épp azért nem fogja soha eladni a Suzuki Swiftjét, mert ki tudja, húsz év múlva már mennyit fog érni. Majd elcsal a standjához, ahol egy kivetítőn a legújabb famunkáit mutatja be az arra járóknak. Történetesen az eredendően asztalos Szatyi jelenleg, mint bognár fakarosszériákat gyárt, az 1920-30-as évek autógyűjtőinek.

A közlekedési színpadon egyre nagyobb a forgalom, a látogatók száma folyamatosan növekszik, és évről évre egyre magasabb színvonalú járművek kerülnek bemutatásra – ezt Rácz Zsolt, a Békéscsabai Ipartestület Veterán Motoros Klub elnöke fogalmazta meg. Az esemény során, amely a veterán motorokra összpontosít, a több száz résztvevő közül külön díjazzák a legfiatalabb, a legöregebb, valamint a legmesszebbről érkezett motort, ezzel is hangsúlyozva a klasszikus járművek iránti szeretetet és tiszteletet.

Közben szovjet kismotor szépségek, mint például a Verhovina vagy a Riga 12 közt haladunk el. ("Laza vagy, mint a Riga lánc" - a nyolcvanas években így jellemeztük a nagystílű, laza életstílusú arcokat.)

- Verhovinán tanultam meg motorozni - meséli. - Emlékszem, egyszer 55-tel megelőztem egy IFA teherautót, és körülbelül ötven méteren át húztam a gépet, mire végre lehagytam. Azt is megjegyzi, hogy a program igazi lényege: az idősebbeknek nosztalgia, a fiatalabbaknak pedig felfedezés, és van, aki ebben a világban él. - Amikor meglátnak egy Komar mopedet, sokan a fejükhöz kapnak: "Ó, nekem is volt ilyen valaha!" - teszi hozzá mosolyogva.

Számomra az 1983-as év ősze azonnal felidézi a péntek estéket, amikor a tévé előtt ültünk, és a babettázó Lindát (Görbe Nóra) néztük. Másnap reggel pedig izgatottan indultunk a 9-es iskola motoros szakkörébe, amit a legendás Roszkos tanár irányított. Emlékszem, néha csak 20 forintért tudtunk tankolni, hiszen abban az időben ennyibe került egy liter benzin.

Corvus-Kora Róbert modelljei - Fotó: Such Tamás

A lőkösházi Corvus-Kora Róbert tűzpiros Ferrarijának csodálata közepette, sok más autórajongó társaságában állok. Róbert egy különös álomról mesél: "Az történt, hogy Enzo Ferrari egyszer csak megjelent a műtermemben, és arra kért, hogy tervezek neki egy sportautót az 1969-es modellévhez." Kíváncsian kérdeztem, "Milyen legyen a dizájnja?" Erre ő azt felelte: "Olyan vonzó, mint a feleséged." Az álom olyan élénk volt, hogy még most is érzem az illatát, ahogy a közelében állt. A következő két hónapban szinte megszállottan dolgoztam a terveken, majd elhatároztuk a barátaimmal, hogy egy Ferrari Mondialt teljesen szétszerelünk, hogy beépíthessük a Wams motorvezérlést.

Nekem ekkor a lőkösi Wamsz zenekar (Viszokai Róbert, Viszokai Bertold, Almási László, Mohácsi László és Szántó György családneveik kezdőbetűi) jut az eszembe; volt egy testhezálló daluk, amelynek az volt a refrénje: "Elöl a banda, hátul a poszt, húzzuk a csíkot, mint Alain Prost".

Robi különös érdeklődéssel hallgatja a visszaemlékezéseimet; a szöveg írója valószínűleg a Viszokai gyerekek apukája, Jani bácsi lehet. Amikor megkérdezem tőle, mennyiért adná el a kocsiját Mészáros Lőrincnek, határozottan válaszolja: „100 millió euróért sem!” Ráadásul jövőre ünneplik feleségével a házasságuk 30. évfordulóját, ami még inkább megédesíti a beszélgetést.

Végül egy zöld Trabant elé állt meg a szívem, mintha csak egy Fábry Sándor-féle dizájn központba léptem volna. A fővárosi Szép Zoltán, a limuzin büszke gazdája, a hosszú hétvégén négy veterán találkozóra is ellátogatott: a pesti belvárostól a balatoni naplementén át, a farádi falucskáig és a csabai ízekig. Ez a mozgó múzeum, amit a Trabi szállított, közel 1000 kilométert tett meg a saját erejéből, mint egy igazi utazó legenda. Mindenféle kincs várakozott itt, mint egy nyolcvanas évekbeli bolhapiacon: Szokol rádiók, moncsicsik és hintalovak sorakoztak egymás mellett, nosztalgikus hangulatot árasztva.

Amikor Lukács nagybátyám 1987-ben beavattak a vezetés rejtelmeibe a Lada Szamaráján, és időnként ügyetlenkedtem, mindig így viccelődött: "Neked nem autó való, hanem egy hintaló!"

Aközben mellénk ér egy Bogár. Majdnem lerobban. Már-már készülünk, hogy betoljuk, de nagy pöffékelve tovább gurul. Milyen autentikus lett volna.

Nehéz elszabadulni a helyszínről, de hát nagy úr az idő.