Cseh Tamás, a magyar zene egyik ikonikus alakja, továbbra is megőrzi népszerűségét, mint egy időtlen klasszikus. Víg Mihály szavai tükrözik ezt a jelenséget: a művész nem csupán a közönség szívében él, hanem a zenei örökség részeseként is állva maradt az
Szerda este, a megszokott csütörtök helyett, egy különleges altermuzsika varázsolta el a Meseházat. Ez alkalommal a közönséget Víg Mihály (Trabant, Balaton) és Cseh András (Újzenekar) párosa egy fergeteges, éneklős koncerttel lepte meg, amely igazi csemege volt a Békési úti csudaház hűséges látogatói számára. A fellépés során főként Cseh Tamás dalai, valamint az előző évszázad underground zenei kincsei csendültek fel, egyedi hangulatot teremtve a rendezvénynek.
Bár Víg Mihály és Cseh Andris között egy egész generációnyi hasonlóság feszül, a barátságuk már évezredek óta tart. A nyár folyamán, az Ördögkatlan fesztivál színpadán, a két zenész a színes indián sátrak árnyékában találkozott. Egyik este, miután letelepedtek, mintegy hét órán át váltogatták egymást a dallamokkal, miközben a közönség egyre inkább eltűnt a színről, és csak a zene maradt.
- Már jó ideje, sőt, még sosem írtam saját dalokat - meséli Víg "Legenda" Mihály a fellépés előtt. - Tudták rólam, hogy tudok énekelni - bár talán ez egy kicsit túlzás - és nagyon élvezem, amikor Cseh Tamás dalait előadom. Mindig hangsúlyozom, hogy Bereményi Géza és Tamás újraélesztette bennem azt a hitet, hogy valóban érdemes magyar dalokat komponálni.
Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy mikor tűnik el valami a süllyesztőbe, és mikor térhet vissza, fontos megjegyezni, hogy ez nem pontosan megjósolható. Azonban vannak olyan művészek, akik időtlenek maradnak: például Ady Endre, akinek gondolatai és versei ma is relevánsak, vagy Cseh Tamás, aki a zenéjével és egyedi stílusával örökre a köztudatban maradt, és nem csökkent a népszerűsége. Az ilyen alkotók példát mutatnak arra, hogy a művészet képes áthidalni az idő múlását.
Cseh András megosztja velünk, hogy "az utóbbi négy évtizedben apu számai teljesen távol álltak tőlem, de aztán eljött a pillanat, amikor ráébredtem: hiszen ezek a dalok a gyerekkorom részei voltak! Nagy színpadon sosem mutatnám be őket, inkább egy közeli klubban, 20-30 fős közönség előtt. Az éneklés egyszerűen csodás élmény, főleg, amikor együtt zenghetjük a dalokat. Emellett rendszeresen látogatok idősotthonokat, ahol a 60-110 éveseknek rengeteg olyan daluk van, amit közösen énekelnek. Mi viszont nem rendelkezünk hasonló repertoárral. Talán apám nótái képviselik ezt a vonalat."
Megemlítem neki, hogy Cseh Tamás halálát követően beindult a Cseh Tamás Program, ami szerintem - a nagy felhajtásra célzok - nem annyira illett az énekes szerénységéhez. "Csak az Isten a tudója, hogy Tamás mit szólt volna ehhez; egy viszont tény, hogy sosem esett túlzásokba" - fűzi hozzá a Trabant karburátora.
A hangverseny előtt mindenki kap egy daloskönyvet, amely kvázi sorvezetőként mankót ad az énekelni vágyók számára. És dalolásból bizony nincs hiány - még az előtérben is jó néhányan rágyújtanak a Régi Balatonra, a Fehér babákra, Azt mondd meg nékemre, aminek amúgy Budapest a címe. De Erdősi Géza vajon miért énekeli mindig a kórus végén: "Maradunk itt, neve is van: Békéscsaba"?
