Herczog Melinda: Két lépéssel közelebb | Litera - Az Irodalom Világa A "Két lépéssel közelebb" című írásában Herczog Melinda megörökíti az emberi kapcsolatok bonyolultságát és szépségét. Az író sajátos szemszögből közelíti meg a mindennapi élet apró mozz

A roma asszonyok büszkén osztják meg velünk saját írásaikat, és meglepődve tapasztaljuk, hogy többen ismerik a nevünket, sőt, az újságunkról is hallottak. Éppen kis csoportokban beszélgetünk, amikor hirtelen felcsendül a zene. - E héten a Duj Dzséne - Ketten szerkesztősége netnaplót vezet a Literán. Zárásként Herczog Melinda írását ajánljuk figyelmükbe.

"Sziasztok!" - hallom az üdvözléseket, ahogy belépünk az első workshopomra Tiszavasváriban. A levegő tele van izgalommal, én pedig csendben foglalom el a helyemet, miközben figyelem a kutatócsoport helyi tagjainak lassú érkezését a megszokott négyórás időpontban. Még ismeretlenek számomra, de a hangulat máris kezd formálódni. Sára, a mellettem ülő tapasztalt hallgató, ügyesen kínálja meg a vasvári résztvevőket vízzel és friss gyümölcsökkel, miközben érdeklődik hogylétükről. Az egyik asszony, akinek vörös haja azonnal felkeltette a figyelmemet, mosolygósan lép be a terembe - biztosan ő Melinda. A beszélgetések egyre hangosabbá válnak, és lassan mindenki elfoglalja a helyét. János, a workshop vezetője, köszönt minket, és ő is felteszi a kérdést, hogy vagyunk. Mivel sokunknak ez az első alkalma, bemutatkozó kört tartunk: mindenki elmond néhány szót magáról. Ki hogy hívják, hol él, mivel foglalkozik, és van-e családja. Az ilyen információk mindig a közösségépítés alapját képezik, és bár a kérdések egyszerűek, az új kapcsolatok és barátságok kezdetei rejlenek bennük.

Egy tágas körben foglalunk helyet, egymás mellett, a tanterem melegében, egy szokványos júliusi hétfőn. Nincs semmi különös, ami elhangzik, csupán egy átlagos párbeszéd bontakozik ki közöttünk. Mégis, valami különleges érzés kerít hatalmába. Ahogy végignézek a társaimon, ráébredek az okára: elbűvölő élmény látni, ahogy olyan emberek, akik teljesen eltérő életutakat jártak be, milyen szívélyességgel és bizalommal közelítenek egymáshoz. Ebben az odafordulásban van valami varázslatos, ami messze túlmutat a mindennapokon.

Másnap ellátogatunk a Széles útra, ahol a roma közösség él. Célunk, hogy közelebbről megismertessük velük a Duj Dzséne - Ketten című folyóiratunkat, amelyben a helyi lakosokkal együtt írt írásaink találhatók. A standunk körül, a kezdeti zavar után, egyre többen gyűlnek össze, gyerekek és felnőttek egyaránt. A roma asszonyok büszkén osztják meg velük az általuk készített írásokat, és kiderül, hogy többen ismernek minket, sőt, hallottak már az újságunkról is. Éppen kis csoportokban beszélgetünk, amikor felcsendül a zene. Réca, az egyik roma szerkesztőtársunk, azonnal táncra perdül, csodás szoknyájában forog a dallamok ütemére. Nem sok idő telik el, és a többiek is csatlakoznak hozzá. Ülve a fűben, szemtanúja vagyok annak, ahogyan a zene és a tánc által egyre inkább összekapcsolódik ez a közösség.

Ez az élmény a helyi résztvevőinkben is olyan mély nyomot hagy, hogy még aznap este tollat ragadnak, hogy szavakba öntsék érzéseiket. Ica, egyik nem roma résztvevőnk a következőket írja:

"Köszönöm szépen ezt a mai délutánt. Nem tudom elmondani szavakkal, mit gondolok, csak azt tudom leírni, mit érzek. Hálát, köszönetet, szeretetet, doppingot, jókedvet, örömöt, sok-sok tapasztalatot, pozitív életérzést. Köszönöm, hogy betekinthettem az itteni cigányság világába, és elgondolkodtam azon, hogy Budapestről egy kutatónak kellett ide eljönnie ahhoz, hogy mindezt megtapasztaljam. De bizonyára nincsenek véletlenek."

Kati, aki szintén a Széles úton tartózkodik, így fogalmazza meg élményeit:

"Annak ellenére, hogy fáj a lábam, nagy merészen én is elindultam a Széles úton Jánossal, Icussal, Gabikával és Izával újságot osztani. Sehol semmi rosszindulatot nem tapasztaltam, mindenki kedves volt, és elfogadta a kiadványt. Réca háza előtt sokat időztünk, mert meg akartuk várni, de nem sikerült, nem készült el. Visszaindultunk, és a Keskeny útról a lányok visszakísértek a házak között a Széles útra. Több asszony is megismert a régi Pethe Ferenc Iskola idejéből, jól esett. Gabikát mint volt óvodavezetőt és óvónőt nagy szeretettel fogadták, nemcsak a gyerekek, hanem az anyukák és az apukák is. Rohantak felé a gyerekek, kiabálták, hogy Gabika néni, és megölelték, de Gabika is nagyon boldog volt, látszott a szeméből.

Természetesen, szívesen segítek egyedivé tenni a szöveget! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit szeretnél átdolgozni, és megpróbálom kreatívan átfogalmazni.

Amikor visszaérkeztünk a megszokott helyünkre, a lányok hangosabbra állították a zenét, és ekkor lépett be Réca, aki táskáját a vállán hordva azonnal táncra perdült. Később csatlakozott hozzá Zsanu, néhány asszony, és egy egyetemi hallgató lány is, aki néptáncban jártas. Mi pedig végig ujjongva tapsoltunk. Csodálatos volt látni, hogy senki sem táplált előítéletet. Ahogy telt az idő, a fiúk is beszálltak a táncba; öröm volt nézni, ahogy felszabadultak, és megmutatták, hogy számukra a tánc nem csupán szórakozás, hanem a szeretetük kifejezése. Én a helyemen ülve csettintgettem, de egy kicsit én is táncikáltam a tanárnővel. Úgy érzem, ha akár este tízig ott maradtunk volna, senki sem bánta volna. Mikor búcsút vettünk, integettek nekünk, és örömmel fogadták el a távozásunkat. Hálával a szívemben tértem haza; felemelő élmény volt ez a délután.

Egyik roma résztvevőnk, Melinda, egy nyári délutánon, a Széles úton című írásában a következőképpen fogalmaz:

"Magyarok, cigányok a kutatócsoporttal együtt körbejárkáltunk a telepen. Én egy kicsit aggódtam, hogy mit fognak mondani a romák, de nagyon jó érzés volt, amikor elmondták a véleményüket, hogy érezték magukat. A romák is tisztelettel beszéltek a magyarokkal. Gabika nénit sokan megismerték, és el is mondták, hogy Gabika néni volt a legjobb óvónéni. Sokan is szeretik még mindig, mert nagyon sokat segített a szülőknek és a gyerekeknek is. Engem meglepett, hogy a kutatócsoport tagjai össze tudtak barátkozni a romákkal, nem húzódtak el egymástól. A tánc nagyon tetszett, hogy együtt táncoltak egymással, nagyon jó érzés volt, hogy mindenki jól érezte magát. Lehetett érezni, hogy nincs magyar - cigány, hanem emberek táncolnak, nevetnek, jól érzik magukat. Ez nagyon ritka."

A fenti sorokat olvasva tisztán érzékelem, milyen mély hatással van közös erőfeszítésünk a helyi közösség életére. Ezek a változások, amelyek gyakran egy egyszerű tánccal indulnak, valóban megérik a harcot.

Rövid két hónapos szünet után ismét egy asztal körül ülünk, és izgalommal várjuk, hogy megosszuk egymással, hogyan teltek az elmúlt hetek. A középpontban a kutatócsoportunkról készült, hónapokig tartó munka gyümölcse, egy dokumentumfilm áll. A vetítés előtt mindannyiunkban él a kérdés: vajon mennyire tudja visszaadni a közös erőfeszítéseinket? Ahogy a képek megelevenednek, egyértelművé válik: ezek valójában mi vagyunk. Leülünk egymás mellé, figyelmesen hallgatjuk a véleményeket, és ha néha eltérő nézőpontok ütköznek, mégis képesek vagyunk közös nevezőre jutni. A workshop második felében kis csoportokban dolgozunk, ahol roma asszonyok segítségével romani nyelvleckék készítése a feladatunk. Hétköznapi, családdal kapcsolatos kifejezéseket gyűjtünk össze, mind magyar, mind romani nyelven. Elmélyülten dolgozunk, de nehezen tudunk fókuszálni, mivel egy kislány fotóz minket. Ez a feladat valójában Viktor, az egyik budapesti kollégánk része, de a kislány annyira elbűvölte a kamera, hogy követi Viktort, aki türelmesen megmutatja neki a használatát. A workshop végére már számos közös képet készítenek. Alig három hét múlva, egy élénk beszélgetés közepette Réca gyönyörű lila-ezüst ruhájáról, a kislány az ölemben ülve Stitchet rajzol. Legközelebb decemberben találkozunk, és már most várjuk a következő közös élményeket.