"Van esetleg egy másik pilóta is a fedélzeten?" - interjú egy női kapitánnyal a karrierépítés kihívásairól, a diszkriminációról és az anyaság szerepéről.

Bár ma már egyre több területen beszélünk egyenlőségről, a valóság sokszor mást mutat: vannak hivatások, ahol a nők továbbra is ritkán érvényesülnek, vagy ahol még mindig többször kell bizonyítaniuk ugyanazt, amit egy férfi kolléga esetében természetesnek vesznek. Új interjúsorozatunkban olyan nőket mutatunk be, akik magabiztosan törnek utat hagyományosan férfiasnak titulált szakmákban. Elsőként egy pilótát kérdeztünk az útjáról és tapasztalatairól.

Vannak olyan hivatások, amelyek első ránézésre távolinak, szinte misztikusnak vagy éppen elérhetetlennek tűnnek – különösen, ha női szemszögből közelítjük meg őket. A repülés világa hosszú időn keresztül a férfiak dominálta területnek számított, ám az utóbbi években egyre több nő lép be a pilótafülkékbe, bizonyítva ezzel, hogy a tehetség és a kitartás nem ismer határokat, és nem függ a nemtől.

Ebben a szakaszban Barati Enikővel, a Fly-Coop Kft. tapasztalt pilótájával beszélgettünk. Enikő nem csupán magánszemélyeket szállít, hanem évek óta nemzetközi repülési tapasztalattal is bír. Felfedeztük, hogyan kezdődött számára a repülés iránti szenvedély, milyen nehézségekkel találkozott nőként ebben a férfiak által dominált szakmában, és mit jelent számára a mindennapi kihívás, hogy hatalmas repülőgépeket emel a magasba.

Mikor és hogyan fogant meg benned az elhatározás, hogy ezt a hivatást választod?

Nálunk általában a családi háttér segíti az embereket abban, hogy a repülés világába lépjenek. Én azonban más utat jártam be: nem volt semmilyen kapcsolatom a légiközlekedéssel, és az első igazi élményem akkor született, amikor gimnáziumi éveim végén pályaválasztás előtt álltam. Részt vettem egy cserediák programban, és Amszterdamba repültünk. Az utazás során döbbentem rá, hogy mennyire lenyűgöző és vonzó lehet a pilótaélet. Hazatérve már tudtam, hogy ezt szeretném csinálni, de nem volt világos, hogyan kezdjek bele. Elhatároztam, hogy alaposan utánanézek a pilótává válás folyamatának, és mivel két évem volt a felvételire való felkészülésre, rengeteget tanultam, hogy elérjem a szükséges pontszámot. Végül sikerült felvételt nyernem a Nyíregyházi Egyetem pilóta képzésére, amely több mint fél évszázados múltra tekint vissza. A képzés három és fél évig tartott, de csak a negyedik félév végén jutottunk el először a reptérre. Azt gondoltam, hogy szimulátorral fogunk kezdeni, de az oktatónk csak nevetett: "Azon nem lehet megtanulni repülni." Teljesen igaza volt. Így hát beültünk a repülőgépbe, és elindultunk az álmom felé.

Az első munkanapom olyan volt, mint egy izgalmas kaland kezdete. Amikor reggel beléptem az irodába, a levegő tele volt várakozással és új lehetőségekkel. Az ismeretlen környezet mindent megtett, hogy izgatottan pörögjek: a csipogó telefonok, a billentyűzetek zaja, és a kollégák barátságos mosolya mind hozzájárultak ahhoz, hogy érezzem, itt valami különleges dolog kezdődik. Az első órákban az új munkatársaim bemutatkoztak, és szívesen meséltek a feladataikról. A csapat dinamikája már az elején magával ragadó volt, ami segített abban, hogy hamar beleilleszkedjem. Később egy rövid képzés keretében megismertem a cég kultúráját és a munkafolyamatokat, ami még inkább növelte az izgalmat. A nap végére fáradtan, de elégedetten távoztam. Az első napom tele volt kihívásokkal és tanulságokkal, és úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem ezen a különleges úton.

Ezt a gondolatmenetet két részre osztanám, hiszen két különböző végzettségem van: oktató és jet pilóta. Az első napom az oktatás világában rendkívül izgalmas élmény volt – az a tudat, hogy én vagyok felelős a repülőgépért és az előttem ülő tanulóért, aki bízva várja, hogy megosszam vele a tudásomat. Ez a felelősség óriási mentális kihívást jelentett, már az első alkalommal is, de a helyzet gyorsan magával ragadott, hiszen ott voltam, és egyszerűen cselekednem kellett.

Ha a másik oldalt nézzük, mikor először jeteztem, ott már nem volt meg ez a fajta aggódás mert már volt egy megfelelő tapasztalatom ahoz, hogy tudjam mire számítsak és mi fog történni. Ráadásul elsőtisztként egy rendkívül tapasztalt kapitány mellett ültem, akiben teljesen megbíztam, és aki mindenre megtanított. Ez volt az első utam, Brüsszelbe repültünk.

A legnagyobb akadály, amivel valaha találkoztam, egy különösen nehéz időszak volt az életemben, amikor úgy éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. Az önbizalmam mélypontra jutott, és a céljaim elérhetetlenné váltak. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem adom fel. Először is, elkezdtem naplót vezetni, amelyben leírtam a félelmeimet és a kétségeimet, de ugyanakkor a vágyaimat és álmaimat is. Ez segített tisztábban látni a helyzetet, és rájönni, hogy a legnagyobb akadály valójában én magam voltam. Ezután elkezdtem lépésről lépésre dolgozni a céljaimon. Kisebb, elérhető célokat tűztem ki magam elé, ami fokozatosan visszaállította az önbizalmamat. Emellett kerestem támogató embereket az életemben, akik motiváltak és inspiráltak. Az ő bátorításuk sokat jelentett számomra. Végül, a kitartás és a pozitív hozzáállás révén sikerült átlépnem ezen a nehéz időszakon. Ma már tudom, hogy a kihívások nemcsak próbára teszik az embert, hanem lehetőségeket is kínálnak a fejlődésre. Az akadály legyőzése pedig nemcsak erősebbé tett, hanem új célokat is adományozott az életemnek.

Sokat gondolkoztam ezen, és ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb akadály, amin át kellett jutnom az a kapitányi képzés volt. Ott éreztem azt először, hogy a nehézségek csak jönnek és jönnek, és hogy egyszerűen nem tudok átjutni rajtuk. És nem azért mert nem lettem volna elég jó vagy szakmailag bárhol megcsúsztam volna

A kapitányi képzésem közel hat hónapon át zajlott, és ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem. Azután, hogy befejeztem a tanulmányaimat, egy olyan kollégám került a kapitányi pozícióba, aki mindössze a tapasztalatom felével rendelkezett, és csupán két hónap alatt zárta le a képzést. Sajnos, ebben a környezetben egyértelműen megmutatkozott a diszkrimináció jelenléte.

Miben látod az erődet nőként ebben a szakmában?

A repülős közösség jellemzően rendkívül befogadó, és csak néhány esetben tapasztaltam, hogy nem pusztán pilótaként, hanem "női pilótaként" ítéltek meg. Szerencsére ezek az élmények csupán 1-2 emberhez köthetők a pályafutásom alatt.

Oktatóként tapasztalom, hogy a lányok rendkívül precízen közelítik meg a tanulást. Folyamatosan jegyzetelnek, alaposan rákérdeznek a részletekre, és mindezeket az információkat később sikeresen vissza is adják. Persze a fiúknál is találkozhatunk igényes diákokkal, tehát nem szeretném, ha félreértenétek ezt a megállapítást. Azonban általánosságban véve azt figyelem meg, hogy a lányok hajlamosabbak mélyebben elmerülni a tananyagban. Számukra nem elegendő a 85%-os teljesítmény, ami már elfogadottnak számít - ők a maximumra, a 100%-ra törekednek. Úgy érzem, hogy ebben a szakmai elkötelezettségben rejlik a legnagyobb erőm.

Valaha érezted, hogy nőként a társadalom elvárásai miatt többet kell teljesítened?

A szakmán belül összesen két olyan helyzettel találkoztam, amikor érezhető volt a megkülönböztetés. Az egyik eset akkor történt, amikor a kapitány kollégámmal hazafelé pozicionáltunk egy másik légitársaság járatán. Bemutatkoztam a személyzetnek: az első tiszt régi ismerősöm volt az egyetemről, a kapitányt pedig a kollégám mutatta be. Ő azonban egy köszönést vagy udvarias mondatot sem intézett felém - csak ennyit mondott, mikor meglátott: "Elnőiesedett ez a szakma." A kollégám később elnézést is kért, mert nagyon kellemetlen volt a helyzet.

A másik eset egy olyan kapitányhoz kötődik, aki egyszerűen nem tudott úgy tekinteni rám, mint pilótára - csak mint "női pilótára". Idővel ezt le tudta győzni magában, és a munkakapcsolat később teljesen rendben volt, de tény, hogy a kezdetekben nagyon érezhető volt ez a különbségtétel. Ugyanakkor rengeteg férfi kollégám van, akik teljesen természetes módon kezelnek, sőt kifejezetten örülnek annak, ha női pilótával repülnek. Az egyik kapitány például, akivel rengeteget dolgoztam együtt, a mai napig az egyik legjobb barátom: ő tanított, támogatott, és aki szerint az egyik legjobb első tiszt vagyok, akivel valaha repült -- vele mindig öröm volt együtt dolgozni.

A szakmán kívül sokkal több megkülönböztetéssel szembesültem. Emlékszem, volt egy ismerősöm, aki úgy fogalmazott, hogy ő sosem ülne mögém. Amikor megkérdeztem, hogy vajon azért, mert lány vagyok, vagy mert kevesebb tapasztalatom van, egyértelmű választ kaptam: „csak azért, mert lány.”

Az utasok reakciói cseppet sem egységesek – egyesek mosolyogva fogadják a helyzetet, míg mások arcán a döbbenet tükröződik. Akadt olyan, aki megkérdezte: "Van másik pilóta is a fedélzeten?" – majd amikor megérkezett az első tiszt, aki velem egyidős vagy talán még fiatalabb, teljesen megdermedt. A repülés végén viszont hálásan megköszönte a munkánkat, és elismerte, hogy mindent hibátlanul irányítottunk.

Volt olyan járatunk, ahol két női pilótát osztottak be – engem és egy kolléganőmet. Felhívtam a főnököm, hogy érdeklődjek, lesz-e ebből probléma; végül az utas kérése miatt levettek minket a járatról. Sokan hajlamosak arra, hogy az "átlagos pilóta" képében egy 50 éves, fehér férfit lássanak. Ha valaki eltér ettől a képtől – legyen nő, fiatal, vagy mindkettő – könnyen kétségbe vonják a szakmai kompetenciáit. Pedig a repülés világa nem erről szól. Nincs szükség ahhoz, hogy valaki ötven éves legyen, hogy valóban értsen a szakmájához.

Mesélj el egy olyan repülést, amely örökre nyomot hagyott benned, és amelynek hatására úgy érezted, hogy megtaláltad a helyed az égbolton. Mi volt az a pillanat, ami miatt úgy döntöttél, hogy pilóta leszel?

Az első napom, amiről már meséltem, a belgiumi út során éreztem ezt. Felszállás közben ugye nagy a pörgés: követni kell az útvonalat, rádiózni, figyelni a gépet - egyszerre rengeteg mindenre kell koncentrálni. Ez főleg első alkalommal intenzív. Aztán amikor elértük az utazómagasságot és a kabin kicsit megnyugodott, körbenéztem - láttam azt a gyönyörű látványt, és ott éreztem azt hogy: "Na, ezért dolgoztam, ezért vagyok itt."

Amikor a környezetem először értesült arról, mivel foglalkozom, vegyes reakciókat tapasztaltam. Sokak számára izgalmas és érdekes volt a munkám, míg mások inkább szkeptikusak voltak, és kérdéseket tettek fel a jövőbeni kilátásaimról. Ez a helyzet természetesen hatással volt a párkapcsolatépítésemre és a randizásaimra is. Azt vettem észre, hogy néhányan vonzóbbnak találták a hivatásomat, hiszen érdekes beszélgetéseket tudtunk folytatni róla, míg mások, akik nem értették a területet, távolságtartóbbak lettek. A családalapítást illetően pedig úgy éreztem, hogy a párommal való közös értékek és célok sokkal fontosabbak, mint a szakmai háttér. Végső soron ez a tapasztalat megerősítette bennem, hogy a személyes kapcsolatokban a megértés és a támogatás a legfontosabb, függetlenül attól, mivel foglalkozunk.

A szüleim meglepődtek. Egyik napról a másikra jelentettem be, és emlékeim szerint csak annyit mondtak: "Hű... jó." Fogalmuk sem volt, mivel jár ez az út - ahogy nekem sem -, de mindig támogatták a terveimet. Ahogy haladtam előre a képzésekben, vizsgákban mindig nagyon büszkék voltak. Ezenkívül volt alkalmuk velem is repülni. Kisgépes repüléseknél viszonylag könnyű megoldani. Jet esetében csak üresjáratnál - pozicionáló vagy karbantartási úton - tudtam vinni őket. A húgom sokszor jött így velünk.

A párkapcsolatok dinamikája számomra különleges élmény, hiszen már 11 éve élek egy párkapcsolatban a párommal. Éppen akkor kezdődött el a közös utunk, amikor én is elindultam a repülés világába 2014-ben. Kapcsolatunk szorosan összefonódott a karrierem fejlődésével: a különböző kihívások, előlépések és képzések során mindig volt időnk egymás igényeihez alkalmazkodni, így sosem alakultak ki komolyabb konfliktusok. Érdekes, hogy sok férfi kollégám nem szívesen említi, hogy pilóták, mert ez a cím különös figyelmet vonzhat. A pilótaság sokak szemében vonzó, sokan a pénzhez vagy a státuszhoz kötik. Ezért inkább "közlekedésmérnökként" mutatkoznak be, ami tulajdonképpen nem is hazugság, hiszen ez a diplománk hivatalos megnevezése. Érdekes, hogy mennyire eltérő megítélés övezi a szakmánkat, és hogy a címkék hogyan befolyásolják az emberek reakcióit.

Hogyan változtatta meg az anyaság a karriered?

A mi történetünkben az volt a különleges, hogy a férjem már korán vágyott a gyermekvállalásra, míg én kicsit tartózkodtam ettől, mert a karrierem építésére összpontosítottam. Megállapodtunk, hogy amint sikerült teljesítenem a kapitányi vizsgát, akkor jöhet a baba. Áprilisban letettem a vizsgát, és a következő év júniusában megérkezett az első kis csodánk. Ezt követően még egy évig tudtam repülni kapitányként, hogy megerősítsem a pozíciómat. A terhességem alatt hat hónapig folytathattam a munkát, de aztán rájöttem, hogy teljes mértékben az anyaságra kell összpontosítanom. A karrierem egy rohanó időszak volt, tele kihívásokkal, és nehéz volt hirtelen megállni, de tudatosan készültem erre a váltásra. Szerencsére a cégem nagyon családbarát volt; támogattak a papírjaim meghosszabbításában, segítettek, amikor vissza akartam térni, és rugalmasak voltak az időbeosztásom és a feladataim tekintetében. Ez hatalmas különbséget jelentett számomra.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

A gondolkodás egy különleges élmény számomra. Csodálom, hogy egyszerre képes pihentetni és lenyűgözően bonyolult lenni. A kabinban, ahol a telefonom csendben pihen, senki sem zavar, és a folyamatos értesítések is eltűnnek. Csak beülök a gépbe, és nekiállok a feladatomnak. Minden egyes járat új kihívásokat és megoldásra váró helyzeteket hoz magával, ami még izgalmasabbá teszi az egészet.

Minden egyes szakmának megvan a maga értéke, de számomra ez a mélyebb összetettség az, ami nap mint nap inspirál.

Volt olyan pillanat, amikor megijedtél hogy baj lesz?

Két olyan helyzetet éltem át, amelyek különlegesek voltak – érdekes módon mindkettőnél azzal a kapitánnyal találkoztam, akiről már korábban meséltem, és akivel kezdetben nehezen ment az együttműködés, mivel csak pilótaként tekintett rám. Ám amikor krízishelyzet adódott, valami csodás dolog történt: profin összehangolódtunk, és a végén még meg is dicsért, amiért sikerült harmonikusan együtt dolgoznunk.

Egy különös és emlékezetes helyzet állt elő, amikor egy hatalmas zivatar miatt alternatív repülőteret kellett keresnünk. Az első hely, ahová tartottunk, zárva található, a másodikhoz pedig az időjárás viszontagságai miatt nem tudtunk közelíteni. Miközben az üzemanyag szintje csökkent, a gép erősen rázkódott, és az utasok aggodalmas kérdésekkel ostromoltak minket, próbálva kideríteni, mi is történik valójában. Végül, hosszú várakozás után, sikerült elérnünk a reptér környékét, amikor hirtelen a kapitány oldalán minden elsötétült – a műszerek egytől egyig leálltak. Ekkor nekem kellett átvenni az irányítást, ami már nem tűnt olyan bonyolultnak. Amint földet értem, a műszerek újra működésbe léptek – a mai napig találgatjuk, mi okozta ezt a váratlan zűrzavart.

Egy másik alkalommal a radarunk váratlanul cserbenhagyott minket, és nem jelezte a közelgő viharcellát – mindez csak akkor derült ki, amikor már benne voltunk. A gép hevesen rázkódott, mintha egy láthatatlan erő próbálta volna kivetni minket az irányból, és nem volt más lehetőségünk, mint hogy előre haladjunk, bármennyire is ijesztő volt a helyzet.

Végül megérkeztünk, és a földi csapat lelkesen üdvözölt minket: mi voltunk aznap az elsők, akik sikeresen landoltak.

Van valamilyen különleges rituáléd vagy babonád, amit feltétlenül beiktatsz a felszállás előtti pillanatokba?

Nem hiszek a babonákban. A matematika mindent leír: a gépet, az időjárást, a világot.

A műveleti folyamatokat követem – ez a szakmai elkötelezettség jele, nem csupán véletlenszerű hiedelem.

Találkoztál már olyan hírességekkel, akikről mindig is álmodtál?

Igen. A magyar politikai, üzleti és celebvilágból is többet.

Külföldi világsztárokat ritkábban, de vittem olyan focistát, akiről én nem tudtam, hogy híres itthon, de a kollégám majdnem elájult tőle. De vannak olyan kollégáim akik vittek világhírű DJ-ket, a Guns N' Roses gitárosát vagy Max Verstappent - igaz az helikopterrel volt.

Mit tanácsolnál más nőknek, akik hasonló pályát fontolgatnak?

Kössék fel a gatyájukat. Ez egy nehéz szakma - oda eljutni, hogy valaki beülhet a pilótafülkébe nagyon kemény. Rengeteg elmélet, folyamatos felkészülés és több száz órányi repülési gyakorlat. Ez később sem áll meg: évente nagy vizsga, félévente kicsi, plusz rengeteg kiegészítő tanfolyam. De ha valaki szereti az összetett feladatokat, ez az egyik legizgalmasabb szakma a világon.